Hogyan távozunk a templomból?

„És a nyolcadik napon elbocsátá a népet. És áldák a királyt, és elmenének az ő hajlékaikba örömmel és víg szívvel, mindama jók felett, amelyeket cselekedett az Úr az ő szolgájával, Dáviddal, és az Izráellel, az ő népével.”

1.Kir.8:66

Keresztény gyülekezet az Úr Jézus Krisztusban! Salamon király felszenteli a templomot. A templomot ahol Isten neve jelen van. Tudjuk jól, hogy Dávid király szeretett volna házat építeni az Úrnak. Az Úr pedig nem engedte ezt neki, ellenben ígéretet kapott, hogy az ő fia Salamon fog házat építeni az Úr nevének. Ez teljesedett be most, sőt nem csak ez, hanem az Úr azon ígéretei melyeket Ábrahámnak Mózesnek adott, hogy az Ő népe között fog lakni. Ebből a részből úgy ismerjük meg Istent, mint ígéretet adó és ígéretet beteljesítő Urat. A mindenható Isten számtalanszor ígéretet ad az embernek, annak ellenére, hogy az elfordul Tőle, megfeledkezik Róla, és vétkezik Ellene. Ennek az ígéret adásnak, megszólításnak, az emberi szívhez szólásnak helye a templom, ahol az Úr Igéje hangzik. De nem csak Istentől kapott üzenet meghallásának a helye a templom, hanem az őszinte bűnbánat helye is ahol az emberi szív alázatra indulhat. Az Ige meghallása által az ember felismerheti, beismerheti gyarlóságát és visszatérhet az Atyához. Ezt fogalmazza Salamon is az ő imájában melyet a nyolcadik fejezetben olvashatunk. Isten dicsősége betöltötte a templomot, és miután a király imádkozott, megáldotta a népet és áldozatot mutatattak be így szentelték fel a templomot.

Együtt ünnepeltek. Kétszer hét napot tartott az ünnep és a nyolcadik napon haza bocsátotta a népet Salamon, ők pedig örömmel tértek haza. Örült a szívem mikor ezt olvastam, hogy ezek az emberek „örömmel és víg szívvel tértek haza hajlékaikba”, Mert érzem mennyire hiányzik ez az életemből de lehetséges, hogy nem csak az enyémből, hanem valamennyiünk életéből. Eljövünk mi is istentiszteletre eljövünk précesekre, mindenhéten minimum háromszor, mert ha nem akkor nem kapunk x-et. De sokszor azon jár az eszünk, hogy milyen nehéz napunk lesz, mi mindent meg kell tegyünk. Vagy esetleg a szolgálóval kapcsolatos előítéleteink határozzák meg az igehallgatásunkat. Így vagyunk jelen itt a mi “templomunkban”. Ne csodálkozzunk, hogy nem örvendezve térünk vissza szobáinkba, osztályunkba. Úgy gondolom, hogy ez a lehet a baj, hogy hiányzik az Istenre való hangolódás annak a felismerése, hogy mennyi jót tett az velünk az Úr. Hiányzik belőlünk az alázat, annak a felismerése, hogy mi csak eszközök lehetünk az Ő kezébe, mint ahogyan Salamon is eszköz volt, akit arra használt fel, hogy templomot építsen az Ő nevének. Dávid is eszköz volt minden hibája és bűne ellenére, mi is minden hibánk, bűnünk ellenére az Ő eszközeivé és áldáshordozóivá válhatunk, ha felismerjük, hogy mennyi jót tett velünk. Ha felismerjük Jézus Krisztust, mint Megváltót az életünkben. Éppen ezáltal láthatjuk azt, hogy nem Isten tartozik nekünk, mert mi annyi mindent teszünk érte, hanem az a kegyelem, hogy minden gyarlóságunk ellenére annyi jót tett velünk. A templom szentelés tiszennégy napot tartott. Tiszennégy napig együtt ünnepeltek, Istenre hangolódtak, felismerték, hogy mennyi jót tett velünk az Úr, felismerték Istent, mint ígéretet beteljesítő Atyát és éppen ezért örömmel és víg szívvel térhettek haza.

Mi itt préceseken általában tiszennégy percet vagyunk, felismejük-e mennyi jót tett velünk az Úr. Próbálunk-e Rá hangolódni ezeken az alkalmakon. Csak ha felismerjük mennyi jót tett velünk akkor távozhatunk mi is örömmel és víg szívvel.

Törő Attila Miklós, III. évfolyam

Reklámok