Megüresítette önmagát

“Ha azért van Krisztusban vigasztalás, ha van szeretetteljes bátorítás, ha van Lélekben való közösség, ha van irgalom és könyörületesség,teljesítsétek be az én örömömet, hogy egyetértetek, egyazon szeretetben ugyanarra törekedtek,semmit sem cselekedve versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbnek tartva magatoknál. Ne keresse senki a maga hasznát, hanem mindenki legyen tekintettel a másikra is.Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is volt,aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő,hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez.És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig.Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki, amely minden név fölött való,hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és a föld alattiaké,és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

Fil 2,1–11

            Nincs olyan ember, akit ha megkérdeznénk arról, hogy mi szeretne inkább lenni, gazdag, vagy pedig szegény, azt válaszolná, hogy szegény. Persze hogy, még tenne is azért, hogy mindene meglegyen, hogy – úgymond – jól éljen. Ezért történik meg az, hogy a lemondásnak, a böjtnek éppen az ellenkezőjébe rohanunk bele. Ez pedig kétféleképpen is jelentkezik:

Először is úgy, hogy magunknak ártunk. Ebben az esetben elkezdünk „habzsolni”: csokit, zenét, sorozatot, különböző kikapcsolódási lehetőségeket, ki-ki a maga gyengesége szerint. Nem tudunk betelni velük, élvezzük ezeket, és nem látjuk, sőt, meg sem akarjuk látni azt, hogy túlzásokba esünk. Mivel a „habzsolásnak” egy idő után látható jegyei vannak: elhízás, fáradtság, figyelmetlenség, szorongás, ezekről még szoktunk beszélni, akkor is, ha kellemetlenül érint bennünket. S talán még küzdeni is próbálunk ellene: kordában tartjuk kívánságainkat, esetleg le is mondunk valamiről, vagy arról a szokásról, amely számunkra annyira fontos, de amelyről tudjuk, hogy káros.

Aztán van úgy, hogy egy előny érdekében lemondunk bizonyos dolgokról, és ezzel a környezetünket károsítjuk meg. De a „lemondás” szó itt ne tévesszen meg senkit, mert ez nem az a fajta, amelyre Jézus Krisztus nyújtott példát nekünk a felolvasott ige alapján. Miben jelentkezik ez a fajta lemondás? Lemondunk a szeretteinkkel való időtöltésről, lemondunk a türelmességünkről, a megértésről, s elkezdünk „könyökölni”, „törtetni”. Egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk a mások, vagy a közösség hasznát azért, hogy mi kerüljünk előnybe, „helyzetbe”. Lehet, már érezzük, hogy mennyire idegen a Bibliától a „lemondás” ilyenszerű alkalmazása. Lemondani a „közről” azért, hogy az „én” kerülhessen előtérbe. Itt kezdődik az ember igazi küzdelme, hiszen ebben már ott van gondolkodásmódja, életvitele, megnyilvánulásai, egyszóval az, hogy miként éljük mindennapjaimat. Figyelek-e a környezetemre, azokra a természetes életközösségekre, amelyekben élek, s most gondolhatunk itt a családra, a rokonokra, a baráti közösségre, a munkatársakra, s természetesen a gyülekezetünkre. Hol helyezkednek el e közösségek az életemben? Mi az én feladatom, és hogyan vigyem véghez azt?

I.

  1. Úgy tűnik, hogy a filippibeli gyülekezetben gondot okozott az egyénieskedés, az egymással való civakodás, az egyet nem értés. A dolog még nem fajult el annyira, hogy pártoskodtak volna, vagy, hogy megbomlott volna a gyülekezet egysége. Pál apostol talán éppen azért írt levelet nekik, hogy elejét vegye a nagyobb bajnak. S még mielőtt rátérne a konkrét tanácsra, meghatározza azt a légkört, amelyben egy igazi gyülekezetnek élnie lehet, élnie kell. A gyülekezetben először is van Krisztusban való vigasztalás, bátorítás. Másodszor van egymásra való odafigyelés, vigyázás, és persze intés is, de az apostol hozzáfűzi ehhez, hogy az csakis szeretetből szabad fakadhat. Így halad Pál az egyre kényesebb dolgok felé, hiszen harmadikként már a gyülekezet közösségének a fontosságát hangsúlyozza, és ez tényleg hangsúlyos, hiszen azt olvassuk, hogy ezt az egységet a Szentlélek munkálja. És végül, negyedik feltételként azt is mondja az apostol, hogy az egészséges keresztyén gyülekezet irgalmat és könyörületet gyakorol.
  2. Milyen tehát igazi keresztyén gyülekezet? Van benne őszinte, krisztusi vigasztalás, szeretetből fakadó figyelmeztetés, és annak az elfogadása is mások részéről. Vagy egységre való törekedés, és van irgalom egymás iránt. Szinte ki lehet hallani a szövegből Pál kérdő hangját: Te ilyennek látod a gyülekezetet, te ilyennek látod magadat? Hát, talán néha nem. Van úgy, hogy nincs türelmem, talán ma az az odaszólás nem volt teljesen szeretetből, hanem – ahogy mondani szokás – elszakadt a cérna és dühös lettem. Lehet, hogy ma nem voltam kellő tekintettel a környezetemre, mert valami nagyon fontosat kellett lerendeznem. Igen, megesett, hogy észre sem vettem azt, aki segítséget várt volna tőlem, vagy aki csupán megértő embertársat keresett volna bennem.
  3. Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál. És senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” Mennyire más ez a fajta lemondást, mint amelyről előbb volt szó: lemondani az önzésről, dicsőségvágyról, a magunk önző hasznáról, és ezek helyett a szeretet cselekedeteivel építeni a közösséget.

Pál apostol több esetben is a maga életvitelének példájával buzdította a gyülekezetek tagjait. Itt azonban nem ezt teszi, hogy érzékeltesse: az igazi lelki közösség megélésére, bár ez is hasznos és segítséget jelent, nem elég a maga emberi példaadása. Ebben a levelében kissé odébb az is írja, hogy bizony ő sem tökéletes, de Jézus Krisztusra tekint, hogy ő adjon neki erőt. És Jézus Krisztus példájára úgy emlékezteti a gyülekezeti tagokat, hogy egy számukra ismerős és emelkedett hangvételű költeményt ír bele levelébe.

II.

Abraham Maslow, a 20. század egyik nagy gondolkodója igen érdekes gazdagította a pszichológia tudományát. Míg Freud a beteg emberi lelket vizsgálta, addig Maslow egészséges, a boldog, beteljesedett embert, és ezt írta: „Arra jutottam, hogy az őszintén boldog, sugárzó életű embert kivétel nélkül olyan cél vezérli, amely túlmutat önmagán.” Ez a nem keresztyén ember is Jézust emeli ki követendő példaként. Figyeljünk most Jézus életének három mozzanatára.

  1. …nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel. Mit jelent ez? Azt, hogy Jézus nem élt vissza isteni hatalmával. Jól ismerjük a megkísértés történetét. A sátán unszolására sem intézte el, hogy legyen bőséges eledele, annak ellenére, hogy megtehette volna. De még a látványos hírnévért sem vetette le magát a templomról. Tegyük fel: elértük és megszereztük mindazt, amit titkon szeretnénk. De vajon igazán boldogak lennénk ezek által? A számunkra sokszor oly ellenállhatatlan vágyak, amelyekről tulajdonképpen tudjuk, hogy nem hoznak lelki megnyugvást, igazi boldogságot, kitől származnak. Ki sugallja ezeket számunkra? A Szentlélek munkálkodik ezek által, vagy netán valaki más? Ez őszinte önvizsgálatot igényel, és ez drámai, de gyümölcsöző feleszmélésekkel járhat.
  2. Jézus megüresítette önmagát úgy, hogy szolgai formát vett fel. Azt látjuk, hogy Krisztus valamit még magára vesz. Azt látjuk itt, hogy a lemondással nem mindig jár együtt az, hogy valami kimarad az életünkből. Itt éppen azt látjuk, hogy többletet, terhet magunkra véve is lehet a lemondást gyakorolni. Egy misszionárius írta, talán ismerős a történet, hogy egyszer egy bő vizű folyóhoz ért, aminek nagy volt a sodrása. Úgy ítélte meg, hogy ha megpróbálna átkelni a folyón, az elsodorná őt. De neki mindenféleképpen a túloldalra kellett jutnia. Így töprengett a parton, amikor is néhány bennszülött jelent meg. Késlekedés nélkül felkaptak egy-egy nagyobbacska követ s így könnyedén átjutottak a túloldalra. A misszionárius gyorsan követte a példájukat, s bár a követ annak súlya miatt nem volt egyszerű megtartani, annak segítségével sikerült neki is átjutni a túloldalra. Bizony van úgy, hogy nekünk is többlet terhet, kell magunkra vállalnunk, de ebben is Jézus mutat utat. Emlékezzünk csak a lábmosás történetére, ahol a szó legszorosabb értelmében a szolgának a szerepét vette fel s egy parancsot is kötött tettéhez: „Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek (egymással)”.
  3. Végül pedig azt látjuk, hogy megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Jézus életének az egész célja az ő váltsághalálában s az általa szerzett bűnbocsánatban rejlik. És mivel a maga hivatásának teljesen alárendelte magát, szükségkeppen következett a megaláztatás, mely a kereszthalálig tartott. Baljós kép: halálig tartó engedelmesség és másokért való önfeláldozás. Ne higgyük azt, hogy Jézusnak könnyű volt, sőt, tudjuk jól, hogy olykor nagyon nehéz volt, és ő is félt. Ott, a Gecsemáné kertben, amikor vért izzadva vívódott, mondhatta volna ezt is: „Elég, ezt én nem akarom”. Ehelyett ennyit mondott: „Ha lehet, múljék el…” De nem lehetett, ezt ő is tudta. Nem lázongott, hanem elfogadta: „Legyen meg a te akaratod.” Engedelmeskedett az Atyának, hogy szolgáljon az egész emberiségnek. Ő így adott példát és bátorítást a magunk szolgálataira.

A magunk képessége szerint kell segítenünk –elvárások, vagy számítgatások nélkül.

Isten felmagasztalta Krisztust az ő halálig tartó szolgálata, olvashatjuk igénk utolsó három versében is.

Milyen különös is ez: Krisztus, akiben Isten jött el hozzánk, aki emberré lett, szolgálatot vállalt: vigasztalt, szeretettel figyelmeztetett, közösséget vállalt a bűnök miatt elesett emberekkel, irgalmasan és könyörületesen segített a rászorulókon. Amikor sikerül legyőzzük önzésünket és dicsvágyunkat, vigasztalunk, szeretettel figyelmeztetünk, közösséget vállalunk a bűnök miatt elesett emberekkel, irgalmasan és könyörületesen segítünk a rászorulókon, akkor emelkedünk az igazi emberi nagyság magasságba.

Mai, egyénieskedő, az „önmegvalósítást” propagáló világunkkal szemben valaki így fogalmazott frappánsan, egyszerűen és köznapi nyelven: ahhoz hogy „felfelé” vezessen az út előbb „le” kell tudni lépni (a magas lóról). Ahhoz, hogy igazán gyarapodj, előbb tudnod kell adni. Vigasztalás, intés, közösség és irgalom gyakorlása – ezekben mutatkozik meg igazi keresztyénségünk. Ámen.

Szakács Zsolt, V. évfolyam

Reklámok