Újbóli találkozás Jézussal

Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” – „Mi is megyünk veled” – mondták neki. Elmentek, hajóba szálltak, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Már kora reggel volt, mikor Jézus kiállt a partra, de a tanítványok nem tudták, hogy Jézus az. „Fiacskáim – szólította meg őket Jézus –, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Jn 21. 3 – 5

 

A felolvasott alapigében egy találkozásról van szó. Ezt a találkozást szeretném most, ezen a mai reggelen a középpontba állítani. Amint azt mindnyájan tudjuk, a János evangéliumának utolsó fejezete a 21. fejezet egy betoldás, amelyben egy, a Feltámadottal való olyan találkozást mutat be, amely történetileg szemlélve, akár első is lehetett valamennyi közül.

Látszólag egy teljesen hétköznapi történetnek indul, ahol a tanítványok elmennek halászni. Nincs is ebben semmi rendkívüli, semmi szokatlan, hiszen mesterségüket nézve, halászok voltak. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez a szakterületük. A meglepő, a döbbenetes az, ami az egész éjszakán át tartó halászat után következik. Amint hallhattuk alapigénkből is, az éjszakai kínlódás, a befektetett munka után sem járnak sikerrel, tehát hiába volt minden. Hiába az emberi erőfeszítés, a küszködés, minden értelmetlenné, reményvesztetté válik.

S ahogy ezt a történetet, s főként a mára kijelölt Igét olvastam, s készültem az áhítatra, azon gondolkoztam, hogy vajon milyen az én életem? Elgondolkoztunk- e már azon, hogy milyen a mi életünk? Jó irányba halad?

A tanítványok képesek voltak beismerni a találkozás során Jézusnak, a számukra akkor még idegen, ismeretlen embernek, hogy valami nincs rendbe. Azzal amit, s ahogyan tesznek valamiféle gond, baj van. Vajon mi képesek vagyunk felismerni, s még inkább beismerni, hogy valami óriási üresség, hiányérzet van az életünkben? Tulajdonképpen, hogy csődbe jutott életünk?

De vajon miért is történhetett mindez? Figyeljük meg a felolvasott Ige 4. versét: Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. Tehát a tanítványok, akik régebb Jézus közvetlen közelében voltak, most nem ismerik meg Őt. Azok a tanítványok, akiket Jézus első találkozáskor így hívott el: Jöjjetek utánam és én emberhalászokká teszlek titeket! (Mt 4, 19), ahelyett, hogy tennék a rájuk bízottakat, ők még mindig a világi dolgokkal vannak elfoglalva.

De Jézus újból keresi őket. Nem hagyja őket, hogy elmerülve a világi, múló életbe folytassák tovább életüket, mert Ő ennél sokkal fontosabb célt, szolgálatot adott nekik. Ezért szükséges ez az újbóli találkozás Jézussal, hogy a gyümölcstelen fáradozásuk után, ismét gyümölcsöző szolgálatba állítsa őket.

Rá kell eszméljenek, hogy akármilyen nagy mesterek is a halászatban, s akármilyen mesterek vagyunk mi is különböző dolgokban, tevékenységekben, annak  gyümölcsöző ereje a magunk akaratából semmiképp sem lehet. Ezért kell az embernek először is, amint a tanítványoknak, egy egész éjszakán, vagy akár egy hosszú időn át tartó fáradozást végigszenvednie, hogy ráeszméljen arra, hogy hiába ragaszkodik gőgösen a maga akaratához, azzal csak a teljes kilátástalanságba sodorja magát. Ezért is jön Jézus csak reggel, mint egy új kezdet a tanítványokhoz, hogy igazán meglássák, és a tanítványokkal együtt megláthassuk mi is, hogy a teljes csődből, kilátástalanságból, csakis Ő képes megmenteni, kiemelni bennünket.

A kérdés már csak az, hogy megvan- e bennünk ez az isteni – megoldó kulcs, ez a felismerés hogy igenis van mit helyreállítani az életemben? Hogy én is segítségre szorulok, mégpedig nem is akárkiére, hanem egyedül Jézus Krisztus segíthet rajtam. Ő felszólítja nemcsak a tanítványokat, hanem velük együtt minket is, hogy mindenki a maga területén a saját gyümölcstelen, hiábavaló fáradozása után, az Ő gyümölcsöző, eredményes munkájába és szolgálatába álljon.

Hiszen mindnyájunkra képességei szerint nagy dolgokat bízott a mi Urunk, ugyanakkor az egyházunkért is mindnyájan felelősek vagyunk. Nemcsak kötelességünk, de szívügyünkként kell tekintenünk rá. Éppen ezért nem szabad megfeledkeznünk és hadd álljanak most példaként előttünk az 1848-1849-es szabadságharc leverése után kivégzett 13 aradi vértanú, akik ugyanazon ügyért harcolva: a magyar szabadságért és a haza megújulásáért, hazájuk érdekében képesek voltak a életüket áldozni céljukért. Ők hittek egy jobb nemzetben.

A mi hitünk miben vagy kiben alapszik? A hit szemével fel tudjuk- e ismerni Jézust, ha megáll mellettünk is? Képesek vagyunk e bevallani neki, hogy nincs semmink. A magunk erejéből nem vagyunk képesek helytállni, sőt a csődbe, a reménytelenségbe sodorjuk magunkat? Szokták mondani: Új év, új kezdet! A döntés csak rajtunk áll, hogy hogyan is indulunk neki, de az biztos, hogy sikeres, boldog életünk akkor lesz, ha Krisztusban élünk, döntünk és cselekszünk. Ámen!

 

Sólyom Szabina – Brigitta

V. éves teológiai hallgató

Reklámok