Isten a forrás

“Majd ezt mondta nekem az ÚR:Menj el, és így kiálts Jeruzsálem fülébe: Ezt mondja az ÚR: Emlékezem rád, gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a még be nem vetett földön.Szent volt Izráel az ÚRnak, termésének zsengéje. Akik ették őt, mind vétkeztek, veszedelem támadt rájuk, azt mondja az ÚR.Halljátok meg az ÚR szavát, Jákób háza és Izráel házának minden nemzetsége!Így szól az ÚR: Miféle hamisságot találtak bennem atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem, és hiábavalóságok után jártak, és maguk is hiábavalókká lettek?Még csak azt sem kérdezték: Hol van az ÚR, aki fölhozott minket Egyiptom földjéről, és a pusztában vezetett minket, a kietlen és zord vidéken, a szárazságnak és a halál árnyékának földjén, ahol nem járnak emberek, és ahol nem lakik halandó?A bőség földjére vittelek titeket, hogy annak gyümölcseivel és javaival éljetek. Be is mentetek, de tisztátalanná tettétek földemet, és utálatossá örökségemet.A papok nem kérdezték: Hol van az ÚR? A törvény magyarázói nem ismertek engem, a pásztorok hűtlenné lettek hozzám, a próféták pedig Baal nevében prófétáltak, és hiábavalóságok után jártak.Ezért még perbe szállok veletek – mondja az ÚR –, és perelni fogok még unokáitokkal is!Keljetek csak át a kittiek szigeteire, és nézzetek körül; küldjetek Kédárba is, és szorgalmasan vizsgálódjatok! Nézzétek meg, hogy volt-e ott ehhez hasonló!Cserélt-e nép így isteneket, noha azok nem is istenek? Az én népem pedig fölcserélte dicsőségét hitványsággal!Egek, álmélkodjatok ezen, borzadjatok és rémüljetek meg nagyon – ezt mondja az ÚR.Mert kettős gonoszságot követett el népem: elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy víztárolókat ássanak maguknak, és repedezett falú víztartókat ástak, amelyek nem tartják a vizet.”

Jer.2,1-13

Gyakran lehet hallani manapság, hogy szenzációhajhász társadalomban élünk. Az ember éhezi, szomjazza, és azonnal lecsap arra a hírre, ami rendkívüli, ami hallatlan, ami megbotránkoztató. A hírek, a média törekszik is arra, hogy olyan híreket közöljön, amely megragadja a figyelmet, amely kielégíti, csillapítja az ember ilyenszerű szomját.

Az Ige két ilyen értékű, hallatlan helyzetről beszél. Egyszer az ember tesz olyasmit, ami hallatlan, ami érthetetlen, olyasmit, amiről még senki nem hallott, megbotránkoztatóan nagy dolgot, és a másik az, amikor Isten tesz hallatlan és érthetetlen dolgot.

Az Ige, amellyel ma szólít meg Isten bennünket, az érthetetlenül viselkedő emberről, és az érthetetlenül válaszoló Istenről szól.

Az érthetetlenül viselkedő ember

Jer 2 több ponton is utal Izrael és Isten közös múltjára. Másként fogalmazva így is mondhatjuk: Igénk azt az embert szólítja meg, akinek már van kapcsolata Istennel. Megtapasztalta azt, hogy Isten az egyedüli Isten, aki megszabadította Őt, aki a pusztában, a kietlen helyen, ott ahol senki nem állt a rendelkezésére, ahol sem ember és semmi más nem nyújthatott segítséget, ahol veszedelmek között élt, ahol sötétség és sivárság között járt – az Isten itatta és vezette. Olyan embert szólít meg, aki később Istennel együtt a dúsan és gazdagon termő vidéken, a tejjel és mézzel folyó földön lakott, aki megtapasztalta Isten áldását és jelenlétét is az életében, azt az embert, aki hűséggel és ragaszkodással járta az utat Istennel, aki ráhagyatkozott Isten akaratára, és hűséggel, ragaszkodással követte Istent. És azt az embert szólítja meg, amely elfordult Istentől, aki miután megtapasztalta, hogy Isten hatalmas és nagy dolgokat vitt végbe az életében, mégis elhagyta Őt, az Élő víz forrását – Istent. Helyette pedig repedezett ciszternákat épített magának, elfeledkezve arról, hogy Istent keresse. Nem kérdi azt, hogy hol van az Úr, hanem idegen isteneket, haszontalanságokat kerget és hajszol, üres dolgoknak szenteli magát. Arról a szomjas emberről szól, aki megpróbálja megépíteni a saját életét, saját istent, elképzeléseinek megfelelőt alkot, megpróbálja tartósítani mindazt, ami a boldogságát és jólétét szolgálná. Arról az emberről szól, amely eltávolodott az Istentől. A Szentírás itt a házasság képét használja: a feleség, a  jegyes elhagyta férjét, az Urát. Hallatlan dolog történt. Megváltozott a helyzet. Azt mondják, hogy a házasságban, párkapcsolatban mindig két emberen áll vagy bukik a kapcsolat. A hallatlan dolog ez esetben az, hogy Isten és ember közötti kapcsolat megtörése és bukása miatt hiába keresnénk Istenben a hibát. Itt egyedül az emberre hárul a felelősség, aki a róla gondoskodó Istent hagyta el. A dúsan termő földre megérkezve elfelejtkezett arról, hogy Istent keresse. Annyira érthetetlen az elfordulása, hogy Isten maga is tanácstalanul kérdi: mit vétettem, hogy őseitek eltávolodtak tőlem? Nemcsak, hogy elfeledkezett Istenéről (elhagyta a forrást), hanem idegen isteneket kezdett imádni (rossz kutat ásott), haszontalan dolgokhoz ragaszkodik.

De az a tény, hogy Izrael nem tesz fel kérdéseket, éppen azt jelzi, hogy ez a helyzet érthetetlen módon mennyire természetes az ember számára: nem kell nagy dolog ahhoz, hogy hűtlenné váljon, hogy elfeledkezzen Istenről, és más dolgok felé irányítsa érdeklődését, másnak szentelje magát, másba vesse bizalmát, semmint Istenbe. És éppen ez az érthetetlen és hallatlan dolog.

Érthetetlenül viselkedő Isten

A másik érthetetlen és szenzációértékű hír az, hogy ebben a helyzetben Isten is érthetetlenül reagál. Megemlékezik arról az időről, amikor még Isten iránt hűséggel, buzgósággal, ragaszkodással viszonyultunk. Itt talán érthető Isten jóindulata. De az érthetetlen ott, akkor kezdődik el, amikor azt mondja, hogy nincs egyetlen ember sem, sem a nép, sem a vezetők között, aki ismerné Istent (nemcsak tárgyilagosan, hanem valóban akaratát is keresi és cselekszi). Itt a csendet várnánk (1 Sám 3,1). És mégsincs csend, hanem Isten megszólal. Valóban Isten lenne az egyetlen ebben a kapcsolatban, aki számára fontos az ember? A rendellenes helyzet, amelyet az ember hűtlenségével megbontott, csak Isten akarja helyreállítani? Hol van az ember, aki segítene, aki megszólalna, aki hajlandó lenne azt mondani, hogy együttműködik az Istennel?

A reformáció alapgondolata az volt: Vissza a kezdethez. Az eltorzult tanítástól vissza kell térni a Forráshoz, vissza kell térni a Szentíráshoz, meg kell keresni azt, hogy mi az, amit Isten mond, mi az, amit Isten tanít: egyedül Isten kegyelméből van üdvösségünk. Az ember képtelen a jóra, sőt a mi legjobb cselekedeteink is bűn által fertőzöttek, hangzik hitvallásunk tanítása. Az Igeszakasz ezt tárja elénk: az ember önmagában képtelen a jóra. Támaszkodhat önmagára vagy másokra, különböző ideológiákat követhet, eszményekre támaszkodhat, odaszentelheti magát különböző céloknak, áshat kutakat, azért, hogy megalapozza létét és gyümölcsözővé tegye azt, elősegítse társadalmi, szociális helyzetét. De ezek csupán töredezett kutak,  amelyek  nem tartják a vizet, nem maradandóak, ha nem az élő Forrásból, az élő kútból merítünk. Mindaz, ami a forráson, Istenen kívül van, haszontalan, leheletnyi értékű, elmúlik, elfoszlik. Az ember Isten nélküli élete reménytelen. A reménytelen helyzetét azonban az ember nem is tudja megoldani, sőt úgy tűnik nem is akarja megoldani. Nem érzékeli a bajt, természetesnek találja azt, amit maga az Isten rendellenesnek talál, hogy az élő, erőt adó víz helyett a poshadt, állott vizet igya a saját maga által ásott ciszternákból, amelyek töredezett falúak, és csak ideig, óráig tartják a vizet.

Az ember minden törekvése, minden próbálkozása, amely nem Isten szerinti haszontalan, leheletnyi értékű. Az élő Forráson, Istenen kívüli élet, amely az ember által készített víztárolókra alapozza létét és munkásságát, reménytelen. Keresztyén szóhasználatban ezt másképpen így mondjuk: kegyelemre szorult! A kegyelemnek éppen a bűnösség tudatának a vonatkozásában van jelentősége. Az Ige éppen ezt a helyzetet tárja elénk. Azt, hogy Isten az, aki egyoldalúan még mindig párbeszédben marad az emberrel, megszólítja az embert, aki eltávolodott Tőle. Nem mond le róla, hanem így szól: még a fiaitokkal is perelni fogok. Vagyis lesznek fiak, és érdekli őt az ős sorsuk. Ragaszkodik az Isten. Ez az érthetetlen az Isten magatartásában, ami hallatlan. Mózes ezt máshol így mondja el: volt-e valaha olyan Isten, aki megpróbált előállni, hogy kivegyen egy népet a többi nép közül próbatételekkel, jelekkel és csodákkal, harcok árán is, erős kézzel és kinyújtott karral, nagy és félelmes tettekkel, ahogyan veletek megtette mindezt Istenetek, az Úr Egyiptomban, a szemetek láttára? (Deut 4,34). Ez az, ami bűnbánatra indíthatja az embert: az Isten kegyelmes odafordulása, ez az örömhír: Isten a forrás, aki újra meg újra, ahogy a 84. zsoltár mondja, azáltal, hogy jelen akar lenni, erőforrásunk akar lenni.

Reklámok