Az élő kapcsolat

 

,,Ragaszkodik hozzád az én lelkem, a te jobbod megtámogat engem” Zsolt 63,9

A 63. Zsoltár

A 63 zsoltár egy olyan élethelyzetről számol be, amikor a király távol kényszerül lenni Isten népétől, a Szent helytől, a templomi gyülekezettől. Ennek a kényszer helyzetnek, a kellős közepéből hangzik el a felolvasott zsoltár kilencedik verse: ,,Ragaszkodik hozzád az én lelkem, a te jobbod megtámogat engem”   Már ebből a gondolatból is kezd érthetővé válni, hogy itt egy szorongatott, kényelmetlen helyzetből hangzik el ez az áhítatos kijelentés.

A király szavakban is kifejezi, hogy az élete egésze, a lelke Istenhez tartozik, hozzá ragaszkodik. A kilencedik versben megjelenő ragaszkodás, amelyet a király kapcsolatát jelzi Istennel, összecseng a teremtéstörténetben megjelenő kifejezéssel. Mózes első könyve, második részének 24. versében azt olvashatjuk, hogy: ,,Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy teste” A földi élet során az egyik legerősebb szeretet a férfi és női kötödés, ragaszkodás, amit másként szerelemnek is mondhatunk. A király ezzel a mérhetetlenül nagy ragaszkodással jelzi, hogy mennyire lényegi, nélkülözhetetlen, felbecsülhetetlen ez a kapcsolat számára.

Mekkora lehetőség kedves teológusok, hiszen nekünk egy olyan Istenünk van, akihez úgy kötődhetünk és ragaszkodhatunk, mint a földön a párunkhoz vagy a kedvesünkhöz. Olyan kapcsolatot, köteléket alakíthatunk ki a mi teremtőnkkel, ami a földi érzések közt a legnemesebb és leghatalmasabb.

A vers második felében megjelenik a megtartó, megtámogató Isteni erő. Rengeteg példát találunk az Ószövetségben, ahol Isten az ő népét támogatta, oltalmazta gondoljunk csak a pusztai vándorlásra vagy az idegen népek elleni harcokra. És az Ószövetség korát követően, egészen napjainkig érzi ezt az Istenben hívő ember. Hányszor volt már olyan az életünkben, amikor éreztünk, hogy ami történik velünk, amit sikerül megvalósítanunk, amit sikerül megoldanunk, az nem a mi erőnk eredménye.

A zsoltárból kiindulva hatalmas biztatást jelent számunkra, hogy nem csak a nyugodt, békés helyzetben tapasztalhatjuk Isten támogatását, hanem a nehéz, szorongatott helyzetben is mellettünk van a mi gondviselő, kegyelmes Istenünk.

A vers egészében egy kétirányú kapcsolatot találunk, ami embertől – Istenig és Istentől – emberig terjed. És itt nem a sorrendre kell hangsúlyt fektetnünk, hanem magára a kapcsolat élő valóságára. Ugyanis csak akkor beszélhetünk kapcsolatról, ha folyamatosan impulzusok érkeznek egyik irányból a másik fele és vissza.

Gondoljunk csak az emberi kapcsolatainkra, családunkra, szeretteinkre, barátainkra vagy épp negatív irányból megközelítve a rosszakaróinkra, ellenségeinkre. Csak akkor képes egy kapcsolat a működésre, ha van benne közelség, közvetlenség egy bizonyos adok-kapok. Ezért magától értetődő természetes lelki vágyakozás minden embernek a közösség utáni sóvárgás. Aki nem érzi a közösségi élet fontosságát, annak az Istennel való személyes kapcsolata is orvoslásra szorul.

Hiszem, hogy Isten irányából már számtalan jelzés érkezett mindnyájunk életébe és ezeket akár akarjuk magyarázni akár nem, mégis érezzük, hogy eleven igazságként átéltük és megéltük az Atyai beavatkozást.

Hiszem, hogy a zsoltárossal mindnyájan együtt tudjuk vallani és mondani, hogy: ,,Ragaszkodik hozzád az én lelkem, a te jobbod megtámogat engem”.

És hinni akarom, hogy mindnyájan itt a teológián is egymás jobbítását, felemelését, nagyobbítását tűztük ki egyik célunknak. Szolgálatunkat itt a földön, ebben a kontextusban úgy tudnám leírni és úgy akarom továbbadni, hogy mi akár nehéz helyzetben legyünk, mint a király a zsoltárban, akár örömteli perceket éljünk meg, mégis mindig egyik kezünkkel kapaszkodjunk, a mi megtartó Istenünkhöz és a másik kezünkkel kapaszkodjunk, ahhoz az embertárshoz, aki szeret, megbecsül, segít nekünk, de ahhoz is, aki akár akarattal, akár akaratán kívül megbánt bennünket. Ámen

Pál Árpád Csaba, IV. évfolyam

Reklámok