Ő a te Istened

 „Ő a te dicséreted, és a te Istened, aki azokat a nagy és rettenetes dolgokat cselekedte veled, amelyeket láttak a te szemeid.”

5Móz. 10,21

            Neked milyen Istened van? Milyen istenkép él benned? Biztos vagyok, hogy erre a kérdésre eltérő válaszokat adnánk. A kor, valamint a hitbeli fejlődés mind befolyásolják az Istenről alkotott felfogásunkat. Egyesek úgy képzelik el Őt, mint az Igazságost, mások, mint Teremtőt, Vigasztalót, vagy Jó Pásztort. Mindegyik istenképben viszont közös elem Isten hatalmas volta.

Gondolkodásunkban közösnek mondható az is, hogy ritkán ismerjük fel Isten hatalmas voltát. Az igehirdetések rendjén gyakrabban arról szoktunk beszélni, hogy az életünk apró dolgaiban kell felfedeznünk Istent, az ő állandó jelenlétének kézzelfogható valóságát. A hétköznap csendes csodái a legnagyobb csodák (Reményik). Ezzel együtt azonban szem elől téveszthetjük azt, hogy Istennek vannak nagy és félelmetes tettei is.

A felolvasott igevers épp azt akarja tudatosítani bennünk, hogy olyan Istenünk van, aki a mi dicséretünk tárgya, akivel dicsekedhetünk. Mindezt pedig abból ismerhetjük fel, hogy „nagy és rettenetes dolgokat” cselekedett.

Izrael az ő életének nehéz pillanataiban elsősorban nem Isten személyes jellegű, gondviselésszerű megjelenéseire támaszkodott, hanem Isten nagy szabadító tetteire. Az újszövetségi egyház számára Isten legnagyobb és legrettenetesebb tette Jézus Krisztus halála és feltámadása volt. Noha mi ma nem igazán érezzük át ennek a hatalmas cselekedetnek a súlyát, a Jézus korabeli keresztyéneknek pótolhatatlan erőforrása volt ez a tény, amit mi teológiai tételként a megváltás csodájaként szoktunk emlegetni, gyakran anélkül, hogy átéreznénk az abban rejlő konkrét erőt. Számunkra is szükséges az, hogy időnként belénk hasítson Krisztus áldozatának nem csupán a puszta ténye, hanem a valósága, az ereje, hogy ez által felismerjük: olyan Istenünk van, aki mindennél hatalmasabb, akivel dicsekedhetünk. A mára kijelölt igevers újszövetségi párja is mondja: „… hanem dicsekedünk is az Istenben, aki által most megbékélést nyertünk” (Róma 5,11).

Ez az első dolog, amelyet a mai ige kiemel: Isten nemcsak apró hétköznapi csodákat visz véghez, hanem rettenetes nagy tetteket is.

A második gondolat ehhez a mondatrészhez kapcsolódik: „amelyeket láttak a te szemeid”.

Amikor a következő fejezetben konkrétan is nevesíti ezeket az eseményeket, akkor mind olyan múltbeli csodálatos történetekre utal, amelyeknek az itt megszólított hallgatóság semmiképp nem lehetett részese, szemtanúja: az egyiptomi fáraónak tett jelek Mózes által, a Vörös tenger kettéválasztása, stb. Isten hatalmának olyan megnyilvánulásai ezek, amelyet Izrael népének közössége élt át, jóval azelőtt, hogy ott állt volna Móáb mezején, Kánaán határánál. Ez egy másik generáció. A szentíró, mint ennek a közösségnek a tagja, mégis sajátjának tekinti ezeket. Úgy tekint rájuk, mintha szemtanúja lett volna a történeteknek. A közösség tapasztalata személyes tapasztalatnak minősül. Ma keresztyén közösségekben is nagyon gyakran helyezik előtérbe a személyes hitélményt. Csak annak van értelme, jelentősége, amit személyesen élünk meg. Csak az az istentisztelet jó, ahol én személyesen jól érzem magam. Elmarad a közösség jelentősége. Pedig Isten hatalmas tettei leggyakrabban nem személyes tapasztalatként, hanem egy közösség révén valósulnak meg. Ő nem Mózest és Áront hozta át a Vörös tengeren, hanem az ő népét. Jézus nem Pétert váltotta meg kereszthalálával, hanem az ő egyházát. Az Isten nagy tettei felismeréséhez, az abból származó erő megtapasztalásához tehát elengedhetetlenül szükség van a közösségre. Az által, hogy egy közösség tagjai vagyunk, részesei leszünk a közösség tapasztalatainak is. Azokat sajátunknak tekinthetjük.

Ezek a tapasztalatok szükségesek a fejlődésünkhöz, hisz ezek előre visznek minket, alakítják életünket. Ezzel kapcsolatban szeretnék elmondani egy rövid történetet: Egy tanár előléptetést kért az iskola igazgatójától, mondván, hogy 25 év tapasztalattal rendelkezik, ezért megérdemli azt. Az igazgató így válaszolt: Nem, te nem rendelkezel 25 év tapasztalattal, te 1 év tapasztalatával rendelkezel, amit 25-ször éltél át. Vajon az Istennel kapcsolatos tapasztalataink előrevisznek-e minket Isten megismerésében, vagy ehhez a tanárhoz hasonlóan, ugyanazokra a tapasztalatokra figyelve helyben stagnálunk? Ha egyedül csak a személyes tapasztalatainkra figyelünk, akkor nehezen juthatunk el annak felismerésére, hogy nagy és hatalmas Istenünk van, olyan, akivel mi dicsekedhetünk.

Figyeljünk hát oda Isten „nagy és rettenetes” dolgaira, tetteire. Hisz ezek a tapasztalatok mutathatnak kiutat számunkra a nehéz helyzetekből. Ezekre figyelve pedig legyünk tudatában annak, hogy ez az egyedülálló, csodálatos Isten, a mi Istenünk. Ámen.

 

Molnár Viktor Lajos, IV. évfolyam

Reklámok