Ki emel fel?

Lukács evangéliuma 18, 9-14

Fő tétel: Isten az alázatosakat emeli magához.

Böjtfő nagyhete van, mindnyájan készülünk a böjti időszakra. Amikor új időszak kezdődik az életünkben, akkor általában kisebb-nagyobb fogadalmakat teszünk, hogy mit fogunk változtatni majd az életvitelünkön. Leggyakrabban akkor teszünk ilyen fogadalmakat, amikor az új év kezdetét veszi, ez a legismertebb időszak. De ha komolyan gondoljuk a böjtöt, akkor ennek az időszaknak is a kezdetén valami kellene változzon az életünkön, valami másképp, jobban kellene működjön. Lehet, hogy ilyenkor is kellene egy kis listát írni, ami emlékeztessen, hogy a böjt kezdetével mit kell tennem és miről kellene leszoknom. Erre a listára nyugodtan felkerülhet az is, hogy egy kicsit alázatosabb legyek.

A felolvasott igeszakaszban Jézus egy példázatot mondott el, olyan embereknek, akik elbizakodottak voltak, igaznak tartották magukat és másokat lenéztek. Mindjárt az elején azt érezhetjük, hogy nem nekünk van címezve ez az igerész, számunkra nincs mondanivalója. Hamar átgondoljuk az életünk eddigi részét, és hajlamosak vagyunk nyugodt lelkiismerettel azt mondani, hogy én nem néztem le embertársaimat, én nem vagyok olyan ember. Ez rendben is van, de figyeljük meg, hogy mi az utolsó vers a felolvasott perikopából! „Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki megalázza magát felmagasztaltatik.”

A felolvasott igerészben két ember megy fel a templomba, a farizeus és a vámszedő, két teljesen különböző ember. Mindnyájan tudjuk, hogy ki hogyan viszonyult Istenhez, ki hogyan élt a mindennapokban. Mindketten felmennek a templomba, imádkoznak, azt szeretnék, hogy Isten meghallgassa őket és megigazuljanak. Különböző „módszereket” alkalmaznak, a céljuk elérése érdekében.

Az, ahogy a farizeus Isten előtt saját kegyességét méltatja, s hogy még jobban kiemelje saját kegyes teljesítményét, az éppen jelenlevő vámszedővel hasonlítja össze magát: „Micsoda áldás, hogy nem ilyen vagyok.” Ezzel akarja kiválóságát szemléltetni. Önmagát felemelni erről a magatartásáról nekem mindjárt egy kép jutott eszembe, egy fizikai lehetetlenség: az ember önmagát nem tudja fölemelni. Gondolkodjunk el mindnyájan, győződjünk meg arról, hogy saját magunkat nem tudjuk fölemelni. Egy másik embert, egy gyereket fel tudok emelni. Bármilyen kigyúrt valaki, saját magát nem tudja megfogni és felemelni, képtelenség. A farizeus viszont ezt próbálja meg, saját magát felemelni. Figyeljük meg, hogy mit is tesz valójában.

A farizeusokra jellemző volt, hogy nagy odaadással és buzgalommal tartják meg a törvényt, az imádság időszakait, a kultikus gyakorlatokat, a böjtöket. Szigorú és feddhetetlen erkölcsű emberek. Ennek a farizeusnak volt mivel büszkélkednie, hiszen nemcsak a zsidók számára általánosan előírt kötelességeket teljesítette, hanem annál jóval többet, úgy ahogy azt a farizeusi kegyesség előírta. A heti két böjtölés nem volt kötelező előírás. A törvényen túlmenően a tizedet megadta mindenből, noha csak gabonából, borból, olajból és az állatok elsőszülöttjéből kellett volna adnia. Egyszóval ha azt nézzük, hogy ki élt igazán Isten törvénye szerint, akkor ő mindenképpen. A baj nem is ezzel van. A farizeus alapvető tévedése nem a cselekedeteiben van, hanem a magatartásában, vagyis abban, ahogyan életét beállítja Isten és embertársai előtt. Isten előtt áll most, hozzá imádkozik, de állva marad, meg sem kíséreli azt, hogy megalázza magát és elismerje a vele született nyomorult voltát. Mindazok, amiket elmond, kedvező fényben állítják be őt még Isten előtt is, alapjába véve azonban gőgről, önelégültségről, és a másik ember iránti mérhetetlen megvetésről árulkodnak. A farizeus imája felfedi valódi énjét: nem Isten jóságáért ad hálát, hanem önmagáért, azért hogy különb a többi embernél, méltó arra, hogy Istentől jutalmat kapjon, eltérően a jelenlevő vámszedőtől. Odáig megy az öntömjénezésben, hogy önmagát magasztalja, már-már „Isteniti”. Imája látszólag imádság. Istenhez szól, de nem kér, nem ad hálát, nem magasztalja teremtőjét és gondviselőjét, hanem önmaga kiválóságáról beszél. Minden jónak a forrása a saját, makulátlan, dicséretre méltó kegyessége, igazsága, amiért természetesen kiérdemli Isten teljes figyelmét és jóindulatát. Nem hagyja, hogy más dicsérje meg, más „emelje” föl, hanem magát emeli, próbálja emelni.

A templomban ott van egy másik ember is, a vámszedő. A példázatban semmit nem tudunk meg az ő hívatásáról, viszont tudjuk, hogy vallási és nemzeti szempontból meg voltak vetve, mivel kiszolgálták a rómaiakat és kihasználva pozíciójukat, számtalan visszaélést követtek el, amit hivataluknál fogva bántatlanul megtehettek.

A vámszedőknek a lelkiismeretét nagyon sok hitványság terhelte. Nagyon sok hamisan megszerzett pénznek a súlya nehezedett reá. A farizeus kijelentése is tudtunkra adja, hogy kiről is van szó, megvetően  jelenti ki: hálát adok Istenem, hogy nem olyan vagyok, mint ő, mint itt ez a vámszedő. Valamennyi zsidó óvakodott attól, hogy ilyen embert a házába fogadjon, megközelítsen, vagy bármilyen köze legyen hozzá. Ennek ellenére felment imádkozni. Isten elé mert állni, hozzá imádkozni úgy, ahogy ő jónak látta.

Róla, a vámszedőről azt olvassuk, hogy távol állt meg, mint a 17,12-beli leprások, elfogadva az a szakadékot, amelyet bűnei helyeztek önmaga és Isten közé. Nem is tett kísérletet arra, hogy áthidalja ezt a szakadékot azzal, hogy bármit is mondjon valamilyen jócselekedetéről, saját érdeméről. Semmit sem tud itt felmutatni, oka sincs rá, hogy miért tegye, mert tudja: Isten előtt nem állhat meg saját erejéből. A szemeit sem meri az égre emelni: Isten lesújthatna rá bűnei miatt. De volt ereje Isten irgalmára bízni magát. Ez az alázatosság: elismerni a méltatlanságunkat és teljesen Istenre bízni életünket. Mindent az ő kezéből várni és elfogadni.

A vámszedő nem saját magát próbálta felemelni, nem a saját erejében bízott, hanem megalázta magát, megragadta Istent az imájában és reá bízta magát. És mit olvastunk a 14. versben? Ez megigazulva ment haza. Ő lehetőséget adott Istennek, hogy felemelje őt, nem az volt a szándéka, hogy saját magát felemelje, úgymond kiharcolja magának a megigazulást, hanem engedte, hogy Isten emelje őt fel. Isten pedig fel is emelte, hiszen számára nem az volt a fontos, hogy hogyan imádkoztak, hanem hogy mit imádkoztak.  Ő fel tudta emelni. A farizeus a maga erejében, a saját cselekedeteiben bízott, magát dicsőítette, abban bízva, hogy ez a megigazulásához vezet, nem jött össze neki.

Isten az alázatosakat emeli magához. Nem könnyű alázatosnak maradni, főleg akkor, ha már elértünk valamit, ha eltudjuk mondani, hogy igen, én ezt meg ezt teszem, hetente járok templomba, segítek a rászorulókon, naponta imádkozok, és még lehetne folytatni a sort. Nem könnyű alázatosnak maradni akkor sem, ha meg vagyunk elégedve azzal, amit teszünk, azzal, ahogy élünk. Büszkék vagyunk arra, hogy nekünk milyen lehetőségeink vannak, amikről mások álmodni sem mernek. Könnyen fejünkbe száll a dicsőség, ezt elősegítheti az is, hogy a körülöttünk levőkhöz mérjük magunkat. Ebben a versengő világban minden arra van kiélezve, hogy jobbnak kell lenni a mellettem levőnél, erre törekszünk. Próbálunk mindig a mellettünk levő felé kerekedni, valamivel többet tenni mint ő és ezt nyilvánosságra is hozni, hogy más emberek és Isten is lássa.  Ha sikerül ezt el is érni, akkor már tökéletesnek érezzük magunkat, de ez nem alázat, ez csupán olyan viselkedés, amilyent a farizeus is tett. Törekedjünk azért alázatosnak lenni, hogy az Úr tudjon felmagasztalni és magához emelni.

Ámen.

Reklámok