„…örömhírt viszen a szomorú fogságba.”

„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És megtaláltok engem, azt mondja az Úr, és visszahozlak a fogságból, és összegyűjtlek titeket minden nemzet közül és mindama helyekről, ahová kiűztelek titeket, azt mondja az Úr, és visszahozlak e helyre, ahonnan számkivetettelek titeket.”

Jer. 29,13-14

         „Fiának a levél, Prága városába, örömhírt viszen a szomorú fogságba.” Így hangzik a mindnyájunk által jól ismert költemény. S az a levél, melyet Szilágyi Erzsébet írt, az ifjú Mátyásnak vitte a szabadulás örömhírét. Ez a levél pedig, amelyből felolvastam néhány verset, a fogságba hurcolt zsidóknak vitte a szabadulás örömhírét csak éppen nem Prágába, hanem Babilonba. Ugyanis Jeremiás könyvének a 29. fejezete egy levelet tartalmaz, amelyet a próféta küldött azoknak a zsidóknak, akiket Jójákin királlyal hurcoltak el. Ez a fogságra vitel azonban nem összetévesztendő az utolsóval, amikor is szinte az egész népet elvitték. Ekkor még csak az előkelőbb embereket és a mestereket hurcolták el.

Tehát a levél keletkezésekor a politikai helyzet a következőképpen nézett ki. Izráel területeket veszített el, a babiloniak befolyása alatt volt, s ráadásul a nép egy részét a káldeusok fogságba hurcolták. Remélem nem köveztek meg azért, ha felhívom a figyelmeteket egy párhuzamra. Mégpedig arra a párhuzamra, hogy nemzetünk hasonló helyzetben van, mint az akkori zsidóság. A hazánk területeket vesztett, ráadásul nem is keveset, s a nép egy része idegen uralom alatt él. S csak úgy, mint az akkori zsidóság keressük ebből az állapotból a kiutat, s reménykedünk, találgatunk, csak úgy, mint az akkor izraeliták.

S amikor a zsidóság ebben a kilátástalan helyzetben volt, akkor Isten, Jeremiás próféta által, üzent nekik, s elmondta, hogy meg fogja szabadítani őket, hogy a fogság nem tart örökké. Tudtukra adta, hogy akkor jön el a szabadulásuk, amikor teljes szívükből keresni fogják őt, mert amikor teljes szívükből keresni fogják, akkor meg is találják. Persze nem szabad félreértenünk a helyzetet. Nem azért jön a szabadulás, mert a nép keresi Istent, hanem azért mert Isten meg akarja szabadítani őket. S amint tudjátok, Isten valóban megszabadította a népet.

Az előbb azt mondtam, hogy mi is találgatunk és reménykedünk. Legalábbis néhányatokról biztosan tudom, hogy szívén viseli nemzetünk sorsát. S miközben mi találgatunk és okoskodunk, hogy hogyan volna jobb, aközben Isten nekünk is üzen, mert nem feledkezett meg rólunk. Nekünk is ezeken a verseken keresztül üzen. De mit is üzen? Bármennyire is szeretném, vagy szeretnénk, nem azt üzeni, hogy még néhány évtized és helyreállítja Nagy Magyarországot, és nem is azt üzeni, hogy értünk elveti a románokat, szerbeket vagy akár a szlovákokat a színe elől csak azért, hogy mi jobban érezzük magunkat, mert ők is az ő gyermekei és ők is a Krisztusról neveztetnek keresztyéneknek, érettük is megáldoztatott Krisztus. Ezeket nem tartalmazza ez a néhány ige, sem a Szentírás. De úgy gondolom, hogy a felolvasott ige azt az üzenetet nagyon is tartalmazza, hogy ha teljes szívünkből keressük az Urat, akkor meg is találjuk őt, és akkor a sorunk jobbra fordul, mert minket is szeret Isten, csak úgy, mint az izraelitákat és mireánk is gondot visel.

A zsidók a 70 éves fogság során elhagyták a bálványokat, megtisztultak, elkezdték keresni Istent, teljes szívükből, és meg is találták őt. De vajon mi hogy állunk e tekintetben? Mi a 95 éves fogságunk alatt megtisztultunk, egyáltalán elkezdte népünk teljes szívéből keresni az Urat? Ha a kommunizmus időszakára gondolok, akkor nemmel kell válaszolnom. Ha most körültekintek, akkor szintén nemleges a válasz, mert a templomok padjai nincsenek megtelve Istent kereső emberekkel. Pedig itt van előttünk Bocskai, Bethlen s Rákóczi, példája, akik keresték Istent szüntelen, akiknek vezetése alatt az ország gyarapodott, a nemzet emelkedett. Pedig ők csak az ország vezető emberei voltak és nem az egész nemzet. Mi lenne akkor, ha az egész nemzet keresné az Urat teljes szívéből? Biztosra veszem, hogy felemelkedés lenne a következménye, mert jól tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van.

Ez az üzenet a népünk számára. De mihez kezdünk ezzel az üzenettel, mi, kolozsvári teológusok? Mire indít bennünket ez az üzenet? Szolgálatra. Ilyen egyszerű a válasz: Szolgálatra, hisz erre hívattattunk el, hogy Istent szolgáljuk, hirdetve az ő igéjét. S örömmel tesszük ezt. De amikor azt halljuk, hogy Istent szolgálva népünket is szolgáljuk, sőt annak felemelkedését, akkor kétszer akkora örömmel kell szolgálnunk, sőt kétszer annyi energiával is, kétszer annyi odaadással is, stb. Hisz a mi szolgálatunkon is múlik, hogy a nép hogyan fogja keresni az Urat, vagy, hogy egyáltalán keresni fogja-e Őt. A mi feladatunk az, hogy a népünket visszavezessük Istenhez. Tehát szolgálj kedves teológus társam, szolgálj az Úrért, a nemzetért, azért, hogy mi is együtt mondhassuk Mózessel a következőket:

„Mert melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az ő Istene, mint mihozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk?” 5Móz 4,7.

 Kállai Benedek, IV. évfolyam

 

Reklámok