A reménység pedig nem szégyenít meg

Mivel tehát hit által igazultunk meg, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.2Általa szabad utunk van hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk, és dicsekszünk az Isten dicsőségének reménységével.3De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem a szenvedéseinkkel is, tudva, hogy a szenvedés állhatatosságot munkál,4az állhatatosság pedig kipróbáltságot, a kipróbáltság pedig reménységet.5A reménység pedig nem szégyenít meg, mert Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.”

Róm. 5,1-5

Róma. Kr. u.-i első század közepe. A fővárosban vegyes társaság honol. Már keresztyének is vannak. Claudius és Nero idején ingadozott a zsidók száma, hisz hol menekültek, hol visszavándoroltak a helyi közösségek tagjai. Péter apostol, vagy a pünkösdi eseményeket megtapasztalt zsidó-keresztyének közvetítésével alakult ki itt is a pogánykeresztyének közössége. Pál ezt a vegyes társaságot szólítja meg. Hitbéli, kulturális háttértől függetlenül, (az egy evangéliumot hirdeti).
„Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek.”(Róm 1,16) – írja Pál a programadó versében.
A Rómabeliekhez írott levél, az apostol megigazulás-tanát képezi. Bemutatkozik, összefoglalja teológiáját és előkészíti a terepet a misszió számára. A felolvasott perikópa részlet, szerkezetileg az első nagy, elvi, teológiai részben található. Azon belül a hit általi megigazulás tételes kifejtésének, lényegének és „menetének” az alegységében. A 4. Részben Ábrahámról ír, mint a hit példájáról, aki „hitt Istennek, és az beszámíttatik neki igazságul.” (Róm 4,3) A fejezet végén ismét előjön ez a motívum: „De az, hogy „beszámíttatik neki igazságul”, nem egyedül érte van megírva, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat, aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.” (Róm 4,23-25)
Ezt a gondolatsort folytatja, erre épít Pál apostol a következő alegységben, amikor az Isten igazságának üdvösségszerző hatalmát magyarázza, amely minden hívő számára adatott. „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében.” (Róm 5,1-3).
Ez a dicsekvés nem emberi hencegés. Életünk egyik alapvető érzése: a ragyogás. Isten megkoronázza a hívő ember győzelmét. Hogyan lesz győztes a hívő ember? Isten beragyogja életét az ő szeretetével, szívébe árasztja azt Szentlélek által, és az ember, ezzel betelve, ő maga is ragyog, sőt továbbsugározza ezt a fényességet. Istené az ország, a hatalom és a dicsőség. És Krisztus által egyben a mienk is. „Megszenteltettünk mindannyian, akik Krisztusban vagyunk”, írja Pál a 8. Fejezet végén.
De a keresztyének szenvednek is. Köztudott, s annál inkább aktuális, hisz a média világszerte ismerteti a szörnyűségeket, amelyek közel keleten történnek a hívőkkel, vagy a háború áldozatait itt a szomszédos országban.

A háborúság, megpróbálgatottság az egy „összesűrített” kifejezés. Belső, testi, lelki, szellemi, vagy környezetünkből, kívülről érkező megpróbáltatás is lehet. Pál dicsekszik, de nem szenvedése ellenére dicsekszik, hanem éppen azért dicsekszik, mert szenved. A megpróbáltatás és a hit pozitív láncreakciót okoz. A Krisztusért való szenvedés átalakul Krisztussal való, vele együtt való szenvedéssé. S ez már a követés igazi velejárója és jele.
Honnan származik a megpróbáltatottak ereje, frissessége, megújulása? „Szívükbe áradt Isten szeretete” (Róm 5,5b). Ők is meg kell tanuljanak megválaszolatlan kérdésekkel együtt élni, viszont megmaradnak a dicsekvésben, mert tudják és érzik Isten szeretetét. Ha nem is értenek mindent, tudják, miért vannak Isten mellett, az Ő közelségében.
Heidelbergi káténk 28. kérdése így hangzik: Mit használ az, ha tudjuk, hogy Isten teremtett mindeneket és gondviselésével még most is fenntartja? Azt, hogy mindennemű viszontagságban türelmesek, a boldogságban háládatosak lehessünk. És mindabban, ami még ránk jöhet: jó reménységben legyünk a mi hűséges Istenünk és Atyánk iránt: hogy egy teremtmény sem szakaszthat el minket az Ő szerelmétől.

„Dicsekednek a megpróbáltatásokkal”. Fájdalmaikban és sóhajtozásaikban is megvan az az óriási vigasztalásuk, hogy meggyőződésük szerint a legjóságosabb Atya az ő javukra fordítja minden szenvedésüket, ezért méltán mondható róluk, hogy dicsekednek – mondja Kálvin a levél magyarázatában.
„Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétsége, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyatottak, letipornak, de el nem veszünk.”(2Kor 4,8-9) – írja Pál a Korinthusiaknak a nehézségek kapcsán.
Megpróbáltatás, állhatatosság, kipróbáltság, reménység. Érdekes analógia, mondhatni láncreakció. A megpróbálgatottságból származik a reménység, mert hálátlanok volnánk a már elvett jótéteményekért, ha az ezekre való visszaemlékezéssel meg nem erősítenénk reménységünket a jövőre nézve.
„A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm 5,5)
Isten szeret minket. Erről kell mi meggyőződjünk. Ámen.

 Kádár Zoltán János, V. évfolyam

Reklámok