Óvakodjatok a kutyáktól

Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a gonosz munkásoktól, óvakodjatok a megmetéltektől! Mert mi vagyunk a körülmetéltek, akik Isten Lelke szerint szolgálunk, és Krisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk.

(Fil. 3, 2-3)

Pál apostol érzelmi feldúltsága, azt hiszem mindannyiunk számára egyértelmű a felolvasott versek alapján. Intése határozott, ugyanakkor aggodalommal telített, ami érthető is, hiszen a Filippi gyülekezetet tévtanítás fenyegeti. Az óva intés egyértelműen a zsidózókra értendő, azokra, akik eleve kiválasztottságukban elbizakodva kutyáknak nevezték a pogányokat. Akik a törvény betartása okán szentnek képzelték magunkat, jó munkásoknak, akik a testi körülmetélkedésben, vagyis a mózesi tőrvényekben bíztak, meggyőződve arról, hogy feddhetetlenek. S most Pál saját gúnyolódásaikkal szembesíti őket, mintha visszájára fordult volna minden, pedig úgy tűnhet, hogy jól cselekszenek, és valóban, Mózes törvénye szerint tetteik helyesek, de Krisztus törvénye szerint ez nem elég. Ezért mondja az apostol, hogy mi vagyunk a körülmetéltek, az úgynevezett lelki körülmetéltek: az új Izráel, Krisztus Egyháza. De mit jelent ez? Egyáltalán mivel jár ez a mi életünkben? A jelenlegi helyzetünkben, a korban, amelyben mi élünk, dolgozunk? Nos, Pál erre is egyértelmű választ és tanítást ad. Három jelző segítségével mutatja fel, hogy miként is cselekszik, él az igazán hívő lélek.

  1. Isten Lelke szerint szolgálunk

Isten Lelke szerint szolgálunk, azaz Isten Lelke szerint cselekszünk. S itt most nem csak az istentiszteleti szolgálatokra, a templomon belül végzendő cselekedetekre értem. Nemcsak az egyházi feladataink teljesítését kell Isten Lelke szerint végezni, hanem a mindennapjaink legapróbb feladatát is. Mindent, amit teszünk, hiszen ez kellene, az egyik alapköve legyen a kereszténységünknek. Nem engedhetjük meg – és ez mindenkinek egyéni felelőssége – hogy kereszténységünk csupán tartalom nélküli formává, egyfajta formalitássá, amolyan vasárnapi hitté váljon, amely a legszebb ruháját felöltve beül a templomba, aztán az ünneplőt levetve a hallott Igét is levetkőzze magáról. Mi nem csak ideiglenes keresztyének kell legyünk! Mert az nem valódi, nem Isten Lelke szerinti, csupán látszat. Ebben hol van az, amit János evangélista olyan tömören és találóan megfogalmazott, ami ma is követendő: Az Isten Lélek, és akik őt imádják szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.

  1. Krisztus Jézusban dicsekszünk…

A keresztény ember életében egyetlen dolog adhat okot a dicsekvésre: Isten kegyelmes tette, amely Jézus Krisztusban jelent meg és hozott bűnbocsánatot és üdvösséget mindannyiunknak. És nem azért mert megérdemeljük, hanem mert irántunk való szeretete nem ismer határokat. Hiszen mivel szoktunk mi dicsekedni? Leggyakrabban a cselekedeteinkkel,  teljesítményünkkel, hogy milyen nagy a bíróképességünk, családunkkal, munkahelyünkkel, kegyességünkkel, hogy mennyit imádkozunk, segítőkészségünkkel, hogy kinek mit és mennyit adtunk, milyen sokszor meghallgatjuk azt akinek épp szüksége van ránk. Hányszor dicsekszünk a tudásunkkal, iskolában, egyetemen a jegyeinkkel, azzal hogy hány könyvet olvastunk és még sorolhatnám. Dicsekszünk majdnem mindennel, amiért elismerést várhatunk az emberektől. Magamon is tapasztalom időről időre, hogy valahogy ha valamit teszek, ami az én megítélésem szerint helyes vagy jó, képtelen vagyok csendben tenni. Nem elégszem meg azzal, hogy Isten látja, kell az is, hogy a mellettem élő ember is tudja, néha észre sem veszem és dicsekszem. De nem Krisztussal, hanem magammal. S bizony sokszor a dicsekvésbe, csak hogy nagyobbítsuk a dicsekvésünk tárgyát belekeveredik az összehasonlítgatás is. Valahogy überelni akarjuk egymást: ha téged szeret a családod, akkor engem jobban szeret az enyém, ha te szereted a rendet, akkor én már egyenesen tisztaságmániás vagyok stb. S olyan könnyen átcsap ez ítélkezésbe, mert megeshet, hogy valaki dicsekvése a másik ítéletét váltja ki. De Pál felhívja figyelmünket a lényegre: A keresztény dicsekvés ott kezdődik, ahol a törvény, a rituálék, a magam előtérbe helyezése, a moralizálós igazságosztogatás abbamarad, és ki tudjuk mondani: Uram, Tied vagyok teljesen. Rendelkezz velem!

  • Nem a testben bizakodunk…

A hívő ember nem a maga életében, tetteiben, szándékaiban bízik, mert tudja, hogy az emberi lét, a test mennyire esendő, mert jelen vannak a gonosz ösztönök, a kísértés, a bűn lehetősége. Vigyázzunk, ne essünk abba a hibába, hogy túlzott magabiztosságunk megfosszon a lényegtől. Milyen a túlzott magabiztosság?  Amikor azt gondoljuk, hogy elég annyi, hogy reformátusnak születtünk, kifizetjük az egyházfentartói járulékot, adományozunk, jótékonykodunk, elmegyünk templomba, esténként gépiesen elmormoljuk a Miatyánkat és ettől keresztények vagyunk. De ha közben bennünk, a lelkünkben nem történik semmi, akkor mit ér? Vigyázzunk, mi magunk is ne váljunk farizeusokká! Óvakodjunk a külsőségektől, nehogy eltereljék figyelmünket az igazán fontos dologról: Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes áldozatáról, mellyel megváltott és üdvösséget szerzett. Ne maradjunk hálátlanok ezért a végtelen irgalomért, szolgáljunk Isten Lelke szerint örömmel és éljünk a Lélek szerint úgy, hogy a ránk bízott feladatot becsülettel elvégezzük, hogy botránkozást senkiben nem keltünk, hogy egész életünkkel egyedül az Ő szent nevét dicsőítjük. Ámen

Gál Enikő, II. évfolyam

Reklámok