Atyai fenyítés

Sokszor feltesszük magunkban a kérdést: Istenem, miért büntetsz engem ennyire, mit követtem el, hogy kezed így ostoroz engem, miért éppen én kell ezt a terhet viseljem? Engem bizonyára nem szeret az Isten, mert ha szeretne, nem engedné meg, hogy ilyen és olyan szenvedés érjen.

Földi létünk nem mentes a szenvedésektől, ezt életünk elég korai szakaszában megtapasztalhatjuk. De meg kell értenünk, hogy Isten éppen az ő szeretetéből kifolyólag fenyít, ezáltal óv, védelmez, azt mutatja ki, hogy törődik velünk, hogy fontosak vagyunk számára, szeretetlenségét irántunk pontosan az jelezni, ha nem fenyítene, magunkra hagyna, szabadon a bűn számára, hadd rohanjunk a saját vesztünkbe.

A szenvedések viharaiban nem értjük és nem látjuk értelmét a történéseknek, csak a minket sújtó csapások kínjait vagyunk képesek érzékelni; az okozatot, de az ok ismeretlen értelmünk számára. Ugyanis minden okkal történik és nem puszta véletlenből, szenvedéseinknek oka van. ” A szenvedések – mondja Kálvin János – a bűn megfékezésére és eltávolítására alkalmasak. Isten az ő fegyelmének igája alatt tart

 

 

minket, hogy testünk ne féktelenkedjék”, és ne lépjük át az erkölcsiség korlátait. Isten a szenvedések, megpróbáltatások, csapások által akar fenyíteni minket, ez az ő nevelésének egyik eszköze, mely által oktat, nevel, fegyelmez, ami a mi javunkra történik. „Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja, ha pedig fenyítés nélkül maradtok, fattyak vagytok, nem pedig fiak.”

És ezt atyai szeretetéből teszi, megfenyít igazságosan, mert a jó atya tudja, hogy a fenyítés nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a gyermek lelke és egész személyisége megfelelően alakuljon, formálódjon, és fejlődjön. Tudja mi a jó, mi használ épülésünkre, ezért alázattal kell viselnünk terheinket, kitartással a próbatételt, tudva, hogy az Isten nem terhel erőnkön felül és a mi üdvösségünket munkálja.

A fenyítés éppoly szükséges életünkre nézve, mint az eledel, Kálvin János a fenyítést orvasságnak nevezi, amivel Isten minket gyógyít vagy megelőzi betegségünket, amely nyilván a bűn és az általa okozott káros szövődmények, melyek megfertőzik testünket-lelkünket egyaránt.

A bűn pedig elvakít és félrevezet, érzéketlenné tesz arra, hogy Isten szavát meghalljuk, hogy az ő akaratát cselekedjük. A bűn formálja szívünket olyanná, mint a műveletlen és ugaron hagyott szántóföld, mely csak gazt, tövist és bogáncsot képes teremni.

Éppen ezért az atyai fenyítés olyan szükséges a mi életünkben, mint a jó gazda tevékenysége, hogy minden évben a kellő időben felszántja szántóföldjét, megboronálja, és csak azután veti el a vetőmagot, különben, a föld nem lesz képes teremni és a magok nagy része kárba megy. A mi életünkben a fenyítés ilyen szántás és művelés, hogy alkalmasak legyen a termésre.

Ahogy pedig az igében hallottuk, bár „pillanatnyilag semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek (görög – szomorúság, testi fájdalom), később az igazság békességes gyümölcsét hozza (görög az igazság békességes gyümölcsével fizet) azoknak, akik megedződtek általa.”

A fenyítés nem kellemes, nem örömteli, hanem fájdalmas sokszor, hiszen ez jelenthet valamilyen veszteséget, kudarcot, betegséget, gyászt, üldöztetést, szűkölködést, magányt. Hát kicsoda örülhet annak, ha ezeket kell elszenvedje. Nem egyszerű és kellemes elviselni, hanem próbára teszi az embert, mennyire kitartó és erős, vagy mennyire gyenge. Nem engedi elbizakodni és felfuvalkodni, megóvja a kicsapongástól. Az ilyen helyzetek próbára teszik a hitét, bizalmát és állhatatosságát.

Az élet nem kényelemről és semmittevésről szól, hogy Isten ad elegendő pénzt és gazdagságot, hogy mi dőzsölhessünk napestig, gondtalanul és minden örültséget tegyünk.

Ő nem olyan atya, aki elkényezteti gyermekét, minden szeszélyét elnézi, minden kívánságát teljesíti, hanem jól tudja, hogy mire és mennyire van szüksége és mikor megérdemli a fenyítést, akkor nem kíméli meg a pálcától, mert azáltal a gyermek megtanulja, hogy hol a határ, mi hasznos és mi káros. Meg tanulja értékelni saját életét és azt, amivel rendelkezik, megtanulja, hogy tisztelettel tartozik Isten és testvérei iránt, megtanul, együtt örülni és együtt szenvedni embertársával.

De a szorult helyzetekben, a szenvedéseiben, mikor erőtlen és elveszett, akkor tapasztalja meg Isten szeretetét, mind gondviselő és mindenható Atya, aki a nyomorúságból kiemeli és javaival megajándékozza. Bár megostorozta, át vezette a siralom völgyén, de újból megvidámítja és megtölti száját nevetéssel.

A szomorúságáért, az igazság békességes gyümölcsével fizet, ami az Isten félelme, a kegyes és szent élet, melynek a kereszt a tanítómestere. Ezért figyeljünk Jézus szavaira mikor ezt mondja nekünk: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem.” Ámen.

Gábor Tímea, II. évfolyam

Reklámok