Az idő hiánya

Nincsen időm, bemutatok dogmatikából, etikából nincs dolgozatom, homiletikából le kell adni a prédikációt, héberből és görögből parciálist írunk, még nem foglalkoztam a licensz dolgozattal és sorolhatnánk holnapig, hogy mennyi dolgunk van. Konyhaszolgálat, klubszolgálat, ebédkihordás, hobómisszió stb. Nagy kísértés az, hogy pánikba esünk és aggodalmaskodunk. Vajon, hányszor gondoltunk bele abba, hogy ez mind a mi hibánk? Talán feltettük magunkban a kérdést, hogy mi a mi részünk abban, hogy ez mind felgyűlt? Vagy csak azt látjuk, hogy mind el kell végeznünk ezeket a feladatokat és lassan összeroppanunk mert ez sok egyszerre.

Salamon imája hét lehetséges forgatókönyvet tár elénk, amelyben Izráel népe szükséghelyzetbe kerül, és olyankor Istenhez kiált, Istenhez fordul. Mindegyik ilyen állapot a bűn miatt van. Izráel népe vétkes, és a bűn miatt kerül ilyen helyzetekbe. A 37. Verstől összefoglalt bajokat említ: éhség, dögvész, aszály, rozsda, sáska, ostrom, különböző betegségek, csapások érik a népet. Nem voltunk mi ilyen veszélyben, mégis sokszor annyit panaszkodunk, annyit siránkozunk a „bajaink” miatt.

Büntetés és kegyelem. Szó van előbb Isten keménységéről, de azután Isten kegyelméről és irgalmáról is. Salamon mind a kettőt reálisan látja, mert tudja, hogy Izráel népe mindkettőben részesülhet. Ha a nép vétkezni fog, akkor azt ítélet fogja követni; ha megtér, és kegyelemért könyörög, akkor bocsánatot nyer. Isten népe folytonos szükségállapotban van, hiszen állandó bocsánatra, kegyelemre van szüksége!

Salamon kérését az ő imádságából akár átfordíthatnánk a mi mostani helyzetünkre. Ha éhezzük a szeretetet, mert sokszor kevés van itt belőle, ha dögség, az áldás aszálya, fáradtság, nemtörődömség, szemét vesz körül bennünket, vagy ha legnagyobb ellenségünk a lustaság ostromol, vagy kicsapás és betegség ér bennünket és betérünk ebbe a terembe, és kezünket kiterjesztjük, itt az Isten házában akkor Ő meghallgat lakóhelyéről a mennyből, megbocsájt úgy ahogyan megismerte a mi szívünket. Mert egyedül Ő ismeri minden embernek a szívét. Hiszen átlát rajtunk, látja az indulatot látja a szándékot és azt is látja, hogy milyen szívvel jöttünk az ő házába. Érezted, hogy itt kell lenned ma? Vagy csak itt vagy, mert ki kéne gyűljön a három préces egy héten?

De amikor a templomba jön Isten népe, akkor itt nem igazként kell Isten színe elé járulnia, hanem úgy, mint bűnös. Úgy kell jönnie, mint aki Isten irgalmáért esedezik! Ezért vagy ma itt ezen az áhítaton? Az Úr háza épp azért építtetett, hogy közbenjárás történhessen a bűnösért. Az Úrnak ez a háza pedig épp azért építtetett, hogy tanítsanak, neveljenek és megértessék velünk, hogy a bűnbánat a szívben kezdődik, itt a templomban folytatódik, majd a mennyből jön rá a válasz, hiszen Isten mindenikben jelen van. Ez az a hely, ahol Isten kegyelmet gyakorol az Ő népe felé, mert az Ő népe valahányszor közeledni fog Hozzá, menekülni fog az ítéletből, keresni fogja Istent bűnei miatt, itt könyöröghet Isten irgalmáért, kérheti Isten bocsánatát. És az Úr ismeri az ő szívét és ítél vagy könyörül, mert a mi Atyánknál ez nem egy felületes döntés, hiszen a tett és a belső motiváció összekapcsolódik, tehát nem a külsőségek alapján történik, hanem az alapján, ami az ember szívében van.

Meg vagyok győződve, hogy Isten még nálunk is jobban akarja, hogy bocsánatot nyerjünk, csak kérnünk kell és megbánnunk minden rossz cselekedetünket. De ez olyan nehéz, hiszen, ahhoz, hogy bocsánatot kérjünk, meg kell aláznunk magunkat, ezt viszont legtöbbször nem engedi a büszkeségünk. Mert hányszor összeveszünk a legjobb barátunkkal és napokig nem beszélünk, mert egyikünk sem hajlandó elnézést kérni! Hányszor alakul ki konfliktus a párkapcsolatunkban, de nem békülünk ki napokig, csak azért mert tartjuk a magunk igazát és „nem alázzuk meg magunkat”! Mindig csak azt várjuk, hogy más kérjen tőlünk elnézést. Féltjük a büszkeségünket!

Yann Martel Pi élete című regényében a főhős, Pi hajótörést szenved, és egy mentőcsónakban hányódik a nyílt óceánon, ahol egyetlen társasága egy kétszázötven kilós bengáli tigris. A mentőcsónakban Pi elemezni kezdi, mind a tengertől, mind a tigristől való félelmeit. Ezt a tanácsot adja: „… küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.” Ma itt csupán az a feladatunk, hogy félelem nélkül őszintén megvalljuk Istennek mindazt, amit elhibáztunk, tévedéseinket, lustaságunkat és legyünk annyira bátrak, hogy saját vétkeinket nem hárítjuk másra! Ne mond, hogy nem te vagy a hibás, hanem ő, vagy ő, vagy akárki! Vállald tetteid következményeit, nézz velük szembe, és őszintén bánd meg ezeket.

Csodálatos az, hogy még a legrosszabb forgatókönyv szerint is, amikor Izráel népe majd a fogságba megy, és onnan fog kiáltani az Úrhoz: onnan is van kiút, van kegyelem. Még abból a helyzetből is van helyreállás, Isten kegyelméből.

Salamon tehát ebben az imádságában összekapcsolja az ítéletet a kegyelemmel, egymás mellé teszi, és tudja, hogy mind a kettő egyaránt aktuális. Az lenne a jó, ha megértenénk a fenyítést idejében és bűnbánatra indulnánk, hogy az által kegyelmet nyerhessünk.

 

Ámen!

Reklámok