Az Isten iránti hálánk megélése

„Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek”

Efézus 2,19

A levélíró az efézusi levél második részében a pogányokból lett keresztyéntársaira néz, s a hitüknek mintegy rövid élettörténetét írja le. Sokan írják, hogy a levél első három fejezete emlékeztetőül szolgál a hívő lélek számára. Ezért most arra figyeljünk, hogy hogyan és, hogy mire emlékeztet ez az előbb felolvasott vers.

Először is úgy emlékeztet, hogy visszatekint a múltra: idegen és zsellér voltál.

Képzeljük el: András, az athéni kereskedő megérkezik Jeruzsálembe. Dolga végeztével, este úgy dönt, hogy elmegy a templomba. Bár sok istenség sok templomát látta már, elcsodálkozik azon, hogy mennyi fal veszi körül a jeruzsálemit. Mi az oka ennek? Belép a legkülső udvarra, s már-már lépne át a következőbe, mikor a hatalmas bejárat fölött megtekinti a háromnyelvű táblát: Idegen, ki innen tovább halad, a halál fia. András lehajtott fejjel áll meg. „Most még itt kell várnod” – szól oda Józsua, zsidó barátja, aki már indult is tovább. Szívbemarkoló érzés lehet: még akkor is, ha keresed az Urat, szó szerint fal választ el Tőle, de ugyanakkor látod embertársaidat, ahogy ők tovább haladhatnak.  Távol Istentől, elszakadva az embertársaidtól. Tényleg reménytelen az ilyen élet. És ezt tovább fokozhatjuk, hiszen itt mégis az Úrtól lelkiekben való távolmaradásról van szó. Itt talán magunkra ismerhetünk, esetleg egy periódusunkra, amikor nem úgy mentek a dolgok ahogyan azt szerettük volna. Amikor az ember csupán a maga lelkére és megérzéseire hagyatkozik. Mégis, mintha nem lenne minden a rendjén, mintha hiányozna valami, mintha nem kapná a helyét, feladatait, mintha nem látná tisztán maga és környezete helyzetét. Úgy is mondhatnánk, hogy nem tud úgy viszonyulni dolgokhoz, emberekhez, ismerősökhöz, ahogyan szeretne. Pál Apostol írja az ilyen életérzésről: „Nem azt teszem amit akarok, hanem amit nem akarok”. Valami nincs rendjén. Akárhányszor eszünkbe jut, hogy bizony volt ilyen életérzésünk, talán kicsit beleborzongunk, de gondolatunk nem áll meg itt, hanem tovább halad a jelen felé, ahogyan azt az ige is teszi.

Hiszen úgy folytatja, hogy rámutat a jelenre, sőt, a jelenünkre: polgártárs és Istennek háza népe vagy.

A multbatekintés lehet fájdalmas, és kellemetlen, de szükséges tudni, hogy honnan „indultunk”, azért hogy igazán megláthassuk azt, hogy hova „érkeztünk”. És már nem egyedül, hanem Krisztussal. Váltsághalálával a távol levőket közel hozta, és ezzel együtt leki békességet adott. Ez a békesség azóta mindenki előtt nyitva áll. Az Úr Jézus Krisztus mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy legyünk „polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” Nagyon képies megfogalmazás, viszont e mögött Krisztus munkájának kettős hatását szemlélteti az ige: Az Ő munkája által ismét a maga egészséges helyére került az Isten és ember, de az ember és ember közti kapcsolat is.

Egyrészt a „polgártárs” azt jelenti, hogy Isten népéhez tartozóvá válni, vagyis bennünket elsősorban nem a liturgia, s még csak nem is a hitvallások kötnek össze, hanem egyedül Krisztus, aki „eggyé tesz” bennünket. Krisztus az Ő testével lebontotta azt a bizonyos falat, mely embereket választott el egymástól ott Jeruzsálem templomában. Másrészt az, hogy Isten háza népévé fogad azt jelenti, hogy újból közel kerülni Ő hozzá. Krisztusnak mind a horizontálisan, mind a vertikálisan ható munkájára szükség volt ahhoz, hogy az ember újra megkapja a helyét az életben és már teljes bizalommal és megnyugvással tudja azt elvégezni, ami a maga feladata. Sok-sok év telt el azóta, hogy András csüggedten elhatározta, hogy nem megy többé a jeruzsálemi templomba. Egy üzleti úton bíbor után érdeklődve megismerte Lídiát, általa pedig Pált, a filippibeli gyülekezetet, Krisztust s már tud mosolyogni azon, hogy egyszer azt hitte: ő öröke „kívülálló” marad. De felsóhajt, és nyugodt szívvel mondja már a maga belső szobájában:„Tudom, hogy Velem vagy, köszönöm Uram”. Hogy ide eljuthattunk, hogy már „családtagokká” váltunk, ezért hálával tartozunk mennyei Atyánknak. A levél írója emlékeztet a bizonytalan múltra, de felcsillan a jelen, melyben, Krisztus által már ismerjük a magunk helyét Isten előtt és felebarátjaink között, végül pedig az ige biztatva indít útra.

Mégpedig úgy, hogy előretekint a jövőre:

Tudjuk, hogy a hála soha nem marad tétlen, ezért a követő szakasz már előre mutat és buzdít. Jézusban illeszkedik egybe az az épület, melynek mi is tagjai vagyunk, mely folyamatosan növekszik, s amiben mi is épülünk, vagyis az elsődleges feladatunk befelé, saját lelkünkben és elménkben történő munka: nekünk kell növekednünk. Ez rendkívül fontos gondolat, hiszen a Biblia telis tele van olyan igével mely azt mondja, hogy: növekedjetek a szeretetben, növekedjetek a hitben,  növekedjetek a szolgálatban: becsülettel készülj fel minden egyes igehirdetésre, vallás-, vagy bibliaórára.  Vagy azt mondja az ige, hogy növekedjetek a Krisztus ismeretében: lelkiismeretesen járj az órákra, tisztességesen tanulj, viselkedj, beszélj. Úgy élj, hogy minden tetteidért Neki legyen dicséret és dicsőség örökkön örökké. Ámen.

Szakács Zsolt, V. évfolyam

Reklámok