Mi az én részem és mi Istené?

“És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.”

Jak 5,15

Hatalmas bíztatás ez! Mégis, többszöri átolvasás, elmélkedés után úrrá lett bennem valamilyen megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Egyrészt ott van az a rengeteg bibliai példa, amelyek összefoglalását láthatjuk ebben a versben. A leprás megtisztítása, a gadarai megszállott története, a vérfolyásos asszony meggyógyítása: Menj el, a te hited megtartott téged. Vagy éppen a kapernaumi százados története, aki felismeri Krisztus hatalmát, ezért tudja, hogy nincs szükség a gyógyuláshoz még arra sem, hogy személyes kontaktus jöjjön létre beteg és gyógyító közt. Ezek és még számtalan csodatétel mutatják, hogy lehet, szabad és érdemes odamenni problémáinkkal, szenvedéseinkkel Isten elé.

Másrészt viszont itt van ez a világ, a maga temérdek sok gondjával, szenvedésével. Nap, mint nap látni embereket, akiknek nem enyhül a fájdalmuk. Mintha késne az Úr Isten szabadító keze. Mi történik? Hol csúsznak el a dolgok? A túl sok bűn miatt? Vagy nem jók az imák? Netán Isten nem viseltetik irántunk már azzal a szeretettel, mint régen?

Mielőtt teljesen eluralkodott volna fölöttem a kétségbeesés, intéztek hozzám egy kérdést, amely így hangzott: ebben a rövid kis igében, kik a cselekvők, s ami még fontosabb, kik mit cselekszenek? És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer, vagy ahogy a régi fordítás mondja: megbocsáttatik néki.

Egészen eddig a pillanatig azon elmélkedtem, azt kérdőjeleztem meg, hogy Isten ma is vajon felsegít-e, megszabadít-e a szenvedéstől, teljesíti-e amit megígért? S ha nem teszi, miért nem? Nem képes rá, nem akarja? Az eredmény érdekelt, az, ami engem illet, ami nekem jár, a jussom. Azzal törődtem, ami nem az én hatásköröm, feladatom, hanem Istené. Teljesen elsiklottam a tény felett, hogy van egy mozzanat ebben a rövid biztatásban, nem több, csak egy, aminek én vagyok a cselekvő alanya, minden mást az Úr végez. Az Úr Isten felsegít, megszabadít, megbocsátja a bűnöket, de nekem kell, nekünk kell szüntelenül a hitből fakadó imádságot odavinni Isten elé. Ne csusszanjunk át a dolgok ezen része fölött, ne kezeljük ezt kész tényként, mintha mi már a feladat ránk eső részét teljesítettük volna, mintha a mi életünknek ez a hitből fakadó, buzgó imádság szerves részét képezné. A tapasztalat sokszor azt mutatja, hogy nem így van, de még ha így is lenne, sosem árt egy kis felülvizsgálat.

Joggal tevődik fel mindezek után a kérdés, milyen ez a hitből való imádság? Úgy gondolom, hogy a perikópa, amelybe ez a vers is ágyazódik, találóan megadja a választ erre a kérdésre. Pál szavaival élve úgy foglalhatnánk össze: Szüntelen imádkozzatok. Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! Életünk egész apró mozzanatait, a legkisebb örömeinket, bosszúságainkat, bánatunkat vigyük Isten elé, osszuk meg vele. Legyen az Úr Isten, akihez először fordulunk, aki elé éljük a mindennapjainkat. Ez a szüntelen közösség Istennel először lecsendesít,  majd megtisztít és felüdít. És így az igazán súlyos gondoknál nem kell majd eszeveszetten keresni az utat vissza Úrhoz, vagy nem kell teljesen elcsüggedni azt gondolva, hogy talán már sosem jutunk vissza hozzá. Hiszen már mi már kitapostuk az utat, már tudjuk, hogy hova és hogyan kell menni.

Ebben az a buzgó imádságos életvitelben helyet kell, hogy kapjon a bűnvallás, az önmagunkkal való szembenézés – világít rá az ige. Folyamatosan felül kell vizsgálnunk tetteinket, gondolatainkat, s ha kell, tételesen ki kell mondanunk vétkeinket. Azáltal, hogy megfogalmazzuk a hibáinkat, könnyebb lesz legyőzni és elengedni, felülkerekedni rajta. De ugyanilyen fontos a közbenjárás is, a szeretteink, egyházunk, a világunk folyamatos Isten kegyelmébe ajánlása.

Jakab a perikópa végén Illés példájával illusztrálja, hogy mekkora ereje lehet az igaz ember buzgó könyörgésének. Illés, aki ugyanolyan ember volt, mint mi – mondja az ige – amikor buzgón imádkozott a szárazságért Isten és szárazságot adott a földre három és fél évig. Nem kis idő! Majd, amikor ismét buzgón imádkozott, az Úr esőt adott és a föld meghozta a termését. Jól kell értenünk azonban a példázatot! S ezt akkor tehetjük meg, ha nem esünk abba a hibába, amelybe én is beleestem! A szüntelen, buzgó, alázattal teli imádkozó életvitelünk során legyünk tisztában a mi Urunk mindenhatóságával, szuverenitásával! Legyünk tisztában azzal, hogy Isten nem egy ima-automata, aki buzgó imádságok sokasága ellenében kívánságokat, óhajokat teljesít! Kérni kell, lehet, szabad! Viszont Isten az, akinek jogában áll eldönteni, hogy mit, mikor, hogyan kíván megtenni! Ez pedig nem a mi hatáskörünk, ebben nem mi vagyunk a cselekvő alanyok!

Mindezeket tudva pedig, mi más lehetne a legjobb, testvéreim, mint az, ha imádságaink is Jézus Krisztus példáját követik, aki így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied! Ámen!

 

Derzsi Anita Izabella, II. évfolyam

Reklámok