Tégy jót felebarátoddal!

“Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az ÚR. Az ÚR megőrzi, és életben tartja, boldog lesz a földön; nem engedi át ellenségei dühének. Az ÚR enyhülést ad betegágyán, jobbulást ad neki, valahányszor betegen fekszik. Ezt mondom: URam, légy kegyelmes hozzám! Gyógyíts meg engem, mert vétkeztem ellened!”

( Zsolt 41, 2-5 új ford.)

 

Kedves teológus testvéreim! Van olyan időszak az ember életében, amikor a lelki nyomorúsághoz még testi bajok is társulnak. A 41. zsoltár egy ilyen betegségben szenvedő ember éneke. Azoknak ad tanácsot, akik hasonlóképpen betegségben szenvednek. Irányt kíván mutatni az ember számára, hogy az elhagyatottságban, betegségben mi a teendő, kihez fordulhat.

Az első tanácsa az, hogy betegségedben is csak Ő tud megvigasztalni téged. Mert betegségeinket Ő viselte. Egyetlen betegség sincs céltalanul. Nem tételezhető fel Istenről, hogy valakit önkényeskedésből verjen meg testi nyomorúsággal. A betegségen keresztül Isten a lelkedhez kíván szólni. Jób úgy áll előttünk, mint az emberi tökéletesség mintaképe, és méltán, betegsége által azonban mégis mélyebbre jutott az Isten ismeretében. Jóllehet a betegség, mint testi átok az ördög kezéből származik, de miután „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”, az Úr ez által is üdvösségünket munkálja. A betegség óráiban is meg kell tehát érkeznie hozzánk az Úrnak.

A 4. versből kiderül, hogy az Istenben bízó ember is megbetegedhet, érhetik nehézségek, nem megy minden egyszerűen, vannak megpróbáltatások, van „betegágy”. A kérdés az, hogy az ember mit kezd ezzel a helyzettel? Zúgolódik ellene vagy elfogadja? Az ellenségeink örülnek, ha nyomorúságba jutunk. A legtöbben, akárcsak Jób barátai, Isten verését látják benne. Kárörvendőn csapdossák a kezüket, hogy ezt az embert is utolérte a sorsa. Persze, szemtől-szembe mást mutatnak: úgy tesznek, mintha fájna nekik betegségünk és a nyomorúságunk, a szívükben azonban más van. Hányszor úgy mutatkozik meg bennünk a részvét, mint abban a kisdiákban, aki barátjával elment meglátogatni beteg tanítóját, és miután a barátjának a kapuban elfogyott a bátorsága, egyedül ment be a tanítóhoz. Mikor aztán kijött, kérdezi tőle a barátja, hogy mi újság. A diák kedvtelenül legyintett a kezével: Reménytelen eset, holnap jön tanítani–hangzott a válasz. Hányszor jönnek hozzád részvéttel olyan emberek, akik valójában örülnek romlásodnak.

Még Isten hívő gyermekei is hajlamosak azt mondani, hogy a betegség Isten büntetése. Amikor az ember azt látja, hogy összecsapnak a hullámok a feje fölött, hogy összetörik az élete, hogy nem sikerülnek a tervei, vágyai, hogy egyik betegség és baj jön a másik után, emberileg érthető módon felteszi a kérdést: hol van ilyenkor az Isten? Miért vigasztalt és erősített eddig , ha most beleenged a könnybe, bánatba és veszedelembe?

Az ember sokszor hitbeli kérdést csinál abból, hogy Istennek egyik vagy másik ígérete valóra válik-e vagy nem. Ilyenkor azt kérdezi tőled Isten: „Mi lenne, ha most mégsem úgy történne, ahogy te gondolod?” Erre nem mondhatsz mást ezt: „Akkor is te lennél az én Megváltóm és Uram. A hit ezt mondja: „Ha ellenség is nevet rajtam, ha világ csúfjává leszek, akkor is melletted maradok, mert te vagy az én Megváltóm és Uram!” Az igazi szerelem nem a szerelem viszonzása, a szeretetre és kedveskedésre adott válasz, hanem az, amelyik akkor is kitart, ha szerelmese korbáccsal veri, és lábbal tiporja. A Jézushoz való ragaszkodásod akkor válik igazivá, amikor ezt tudod mondani: „Uram, ha megalázol, ha megtiporsz, ha mindenki magamra hagy, ha kutyák nyalják sebemet mint Lázárét és nem lesz senki részvéttel irántam, én mégis szeretlek téged.

A hívő embernek a betegségében azt kell felismernie, hogy ez is Isten ajándéka, hogy csalárd, elfordulni kész szívünket ez által szelídítse magához.

„Uram, légy kegyelmes hozzám! Gyógyíts meg engem, mert vétkeztem ellened!” Az 5. versben a gyógyulás útja jelenik meg. Ennek lépései: Isten segítségül hívása, bűnvallás, melyet megkerülni nem lehet, mivel a gyógyulásban ez az egyetlen járható út, beismerni bűneinket és tévedéseinket és Isten bűnbocsátó kegyelmében bízni. A zsoltáros nem takargatja magát, beismeri bűnösségét, mert tudja, csak így van kiút.

Testvérem neked mit kell beismerned Isten előtt? Mi az a betegség ami kötöz, bénít, hátráltat az Istennel való kapcsolatodban? Ennek megválaszolására kiváló lehetőség a böjti idő.

„Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre”. Kell-e nekünk ez a fajta boldogság, ami a másik ember felé indít el. Vállalunk-e közösséget, nyújtunk-e segítséget a embertársaink számára? Kivel vállalsz társaságot, akire mindig rámosolyog a szerencse, akinek minden sikerül, vagy a nehézségben is ki tudsz tartani a barátod mellett? Ugyanolyan jóakarattal viszonyulsz-e az utcán ácsorgó idegenhez, mint tanáraidhoz és a diáktársaidhoz?

Persze, hogy nem lehet parancsszóra felebarátot szeretni. Hanem csak úgy, ha valaki már előbb elfogadta a nagy irgalmas samaritánusnak, Jézus Krisztusnak irgalmát, könyörületét, gyógyító vérét, rozzant életéhez aláhajló, nagy kegyelmes segítségét! Ekkora irgalomnak a láttán és hatása alatt születhet csak meg egy szívben a felebaráti szeretet! Sehogy másként! Minél több irgalmát tapasztalod meg Jézusnak önmagaddal szemben, annál igazabbá és mélyebbé válik szívedben a felebaráti szeretet! Előbb mindig Ő reá nézz, azután eredj el, és te is akképpen cselekedjél! Ámen

 Dániel Tamás, IV. évfolyam

Reklámok