Szabadulás a fogságból

“Jól hallottam, hogy panaszkodott Efraim: Megvertél engem, mint egy tanulatlan borjút, és elszenvedtem a verést. Téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy az ÚR, az én Istenem!”

Jer. 31,18

Jeremiás könyvét olvassuk most sokan hosszú időn keresztül a kalauzunk szerint, és ebben a könyvben különösen sok nehezen érthető részlet van. Olyan költői, prófétai képek, amelyek abban az időben egyértelműek voltak az olvasók és hallgatók számára, de nekünk magyarázatra szorulnak. Ha viszont sikerül kibontani ezeket, akkor mindegyikben nagy örömhír, nagy evangélium, bátorítás, vigasztalás, biztatás van.

Ezt a dátumot valószínű már mindnyájan megjegyeztük: Kr. e. 587. Akkor hurcolta el Nabukodonozor Babilonba, fogságba Izráel népét. Különös helyzet volt az a fogságbeli állapot. Még Jeremiás is azt üzeni nekik, hogy ültessetek gyümölcsfákat, építsetek házakat, szüljetek sok gyereket. Viszonylagos szabadságban, de mégis erősen korlátozott állapotban élt az a nép.

Egy idő után azonban már meg is lehetett ott gazdagodni, és megszokták, hogy idegenben élnek, istentisztelet nélkül. Amikor pedig megdőlt a babilóniai birodalom, és a méd-perzsa birodalom vette át helyette a világuralmat, és Círus perzsa király kiadta a parancsot, hogy minden deportált nép költözzön vissza az eredeti hazájába, építse fel az országát a romokból, építsen templomot magának, és teljes vallásszabadságot biztosított a birodalomban, kiderült, hogy nem mindenki akar hazamenni.

Mindenkinek örömmel el kellene indulni. Csakhogy ott már kényelmesebb volt, mint otthon. Ott már berendezkedtek, otthon meg romok várták őket. Elölről kellett volna kezdeni mindent. Ez mintegy próbára is tette az emberek hitét, hogy vállalják-e ezt az új, nehéz küldetést, amit Isten adott nekik, hogy építsük fel az országot az atyák földjén, ott, ahova Isten vitte az ősatyákat. Építsék fel a templomot, induljon be újra a kultusz, az istentiszteleti élet.

Isten nem megsemmisíteni akarja az Ő népét, hanem megtisztítani ezzel az ítélettel. Jeremiás is különböző képekkel festi le a jövőt. Hogy milyen virágzó, gyönyörű jövőt készít Isten az Ő népének. Mert megérdemli az a nép? Nem érdemli meg. Levezekelte a bűneit? Nem vezekelte le. Azokat mi soha nem tudjuk levezekelni. Akkor mi az oka annak, hogy Isten véget vet a büntetésnek, hazaviszi őket, és szép jövővel ajándékozza meg? Kegyelmet kapott ez a nép. Isten kegyelme az egyetlen magyarázat erre.

Elhangzik a biztatás: a messzeségben is jelen van az Úr. ///A templomtól messze kerültek, a régi templom romokban van, de Isten ugyanaz, aki volt, mert Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ő öröktől fogva mindörökké ugyanaz. És Ő örökkévaló szeretettel szereti ezt a népet. Még akkor is, ha megítélte, és ezért terjeszti ki most reá az Ő irgalmasságát.

Ezékiel mondja, hogy milyen lesz az új templom, mert lesz ám új templom, meg lesz abban legitim papság, meg újra áldozatokat mutatunk be, és Jeremiás is ezzel bíztatja, bátorítja itt az embereket.

Szabadulás a fogságból. Erről szól Jeremiás rövid prédikációja. És ha az ember a részletekbe belemerül, óhatatlanul eszébe jut az a még nagyobb szabadítás, amit ugyanez az Isten az Ő egyszülött Fián, Jézus Krisztuson keresztül végzett el. Mert annak is minden mozzanata egyezik azzal, ami itt Izráellel történt a babilóniai fogságban, és az abból való szabadulásban.

Velük is az volt, hogy Isten kijelölt nekik egy bőven termő, békés, áldott helyet, és azt mondta: ha hűségesek lesztek hozzám, én mint egy erős várfal, megvédelek az ellenségtől, és soha nem láttok szükséget. Nem maradtak hűségesek Istenhez. Benépesítették az országot bálványszobrokkal, a bálványoknak odaszánt szent helyekkel, szent fákkal. Előbb megosztották a bizalmukat Isten és a fából-kőből készített, úgynevezett istenek között, aztán egyre inkább ezekben bíztak. Megvonták a bizalmukat Istentől. És Isten azt mondta: nem én hagytalak el titeket, ti hagytatok el engem. Nézzétek meg, mire mentek egyedül, nélkülem. Ezután jöttek a vereségek, mert az ellenség erősebbnek bizonyult velük szemben, – Istennel szemben sosem bizonyult erősebbnek, csak velük szemben. És jött a fogság, a magukra hagyatottság, a csüggedés, a kétségbeesés, a reménytelenség.

Ugyanez történt velünk is. Isten elhelyezte az embert az Édenkertben. Semmiben nem látott szükséget. Folyamatos és szoros kapcsolatban volt teremtőjével, az őt szerető Istennel, és akkor az ember felmondott Istennek, és azt mondta: majd én, Isten nélkül. Én leszek a magam istene. Felmagasodott az életében egy nagy bálvány: önmaga. Ne Isten mondja meg, hogy mi jó és mi rossz – ezt jelentette az, hogy szakított a jó és rossz tudásának a fájáról -, majd azt én döntöm el. Isten se szóljon bele! És a nyakunkba zúdítottuk azt a sok nyomorúságot, ami miatt most is szenvedünk folyamatosan. Itt szólal meg az evangélium: Isten nem hagyta magára a tőle elszakadt embert, hanem utána küldte az Ő egyszülött Fiát, Jézust.

Mert mi is sokféle rabságban szenvedünk.

Hányszor átélik emberek, hogy elragadnak az indulataink. Miért ragadnak el? Uralkodjál az indulataidon. Azt szeretném, de nem mindig tudok. Néha sikerül, néha meg úgy elragad, hogy ott közben már szégyellem magam. Utána próbálok bocsánatot kérni, kibékülni, de már sebeket ejtettem másokon, és meg kell várni, hogy azok behegedjenek.

Sokakat megkötöz a mohóság, kapzsiság. A félelem. És mindnyájan a halálnak a rabjai vagyunk. Nemcsak azért, mert előbb-utóbb feltétlenül mindannyian meghalunk, ha csak az Úr Jézus előbb vissza nem jön, hanem azért is, amit a Zsidókhoz írt levélben olvashatunk, hogy nagyon sokan a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok.

Még Pál apostol is kénytelen volt leírni: nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit nem akarok. És eljut erre a következtetésre, hogy tehát a bűn megvan énbennem, és nagyobb hatalom, mint az én akaraterőm.

Jeremiásnak ezek a mondatai szinte újszövetségi magaslatokon járnak. Azt mondja: “A messzeségben is jelen van az Úr.” Ide a messzeségbe jött el utánunk a mennyei dicsőségből, otthagyva az Ő eredeti létformáját. Eljött ide a fogságba, a rabok közé, a nyomorúságba, vállalva mindazt, ami a mi sorsunk, és innen hív minket haza.

Hányan vannak ma is, akiknek hangzik az evangélium, hogy nyitva van a börtönajtó, gyere ki, Jézus Krisztus kiszabadított – és nem jön ki. Továbbra is ott marad a maga kötelékei között.

Isten adja az Ő vigasztaló kegyelmét.

Ámen.

 Csalai Adorján, II. évfolyam

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reklámok