Fenyíts meg engem, Uram

 

            „Fenyíts meg engem, Uram, de mértékkel, nem haragodban, hogy szét ne morzsolj engem.”

Ezt az igét olvastam egy lelki rácsodálkozás lett úrrá rajtam.

Szeretnék megkérdezni tőletek valamit: mikor szidtak meg, esetleg fenyítettek meg utoljára titeket? Tegnap? Ma? Évekkel ezelőtt? És szeretném azt is megkérdezni, hogy ki szidott meg titeket? Szüleitek, párotok, tanáraitok, esetleg gyermekeitek? Milyen érzés volt megszidottnak, megfenyítettnek lenni? Azt hiszem, nem szeretjük, ha megszidnak, nem szeretjük, ha megfenyítenek. A szomorúság mellett olykor haragot, dühöt érzünk, és eluralkodik rajtunk a bűntudattal kevert igazságtalanság érzet, ha valaki olyat mond, ami nekünk nem tetszik, ha valaki figyelmeztet, vagy éppenséggel megfenyít bennünket, pedig lehet, hogy csak a mi javunkat akarja mindezzel.

Amikor először elolvastam ezt az igét, nagyon megdöbbentem, hiszen senki nem kéri, hogy fenyítse meg, hogy büntesse meg Isten. Az emberek általában azért könyörögnek, hogy bocsánatot nyerjenek, és hogy ne sújtson le rájuk Isten haragja.

Egy kép villan fel előttem: olyan ez az ige, mintha a gyermek édesapja elé állna, és saját maga kérné a büntetést. Gondoljuk csak el, mennyi alázat, mennyi őszinteség és mennyi bűnbánat, sőt bátorság szükséges ahhoz, hogy egy ilyen lépést megtegyünk. Hiszen olyan messze állunk mi ettől. Mert hányan vagyunk, akik felmernénk vállalni a megérdemelt büntetést? Mi inkább megúszni, elkerülni szeretnénk a következményeket, kibújni minden felelősség alól, ha lehetel. Nem merünk szembenézni saját vétkeinkkel, sőt kétségbeesett helyzetben meg is tagadjuk őket.

Jeremiás beismeri, hogy ő és népe is megérdemli Isten fenyítését. Annyira nagy dolog beismerni, hogy tévedtünk, hogy hibásak vagyunk. Annyira nagy dolog megalázni magunkat. Olyan nehéz az embernek beismerni a hibáját, és elfogadni Isten fenyítését. Mert mi az első reakció, amikor valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk? – Miért Uram? Miért pont velem történt meg mindez? Miért pont engem büntetsz? Hiszen semmi rosszat nem tettem, senkinek nem ártottam. – hangzanának e kérdések sok elkeseredett szájból, kibúvót keresve. Mi mindent meg akarunk úszni, minden gondot kikerülni.

A próféta ezt nem teszi. Miért? Mert tudja, hogy Isten fenyítése jogos, és a javát szolgálja. Ez a titka a szeretetből jövő fenyítésnek. Ezt a fenyítést én magam is tapasztaltam. Mégpedig egy nagyon jó barátomtól. Vezetés közben nagy hibát követtem el és több ember életét veszélybe sodorhattam volna. A barátom az eseményt követően, olyan dolgokat mondott, amelyek lelkiismeret furdalást okoztak. Fájdalmat éreztem. Belső fájdalmat. A lelkem fájt, amikor visszahallottam mindazt, amit tettem és mindazt, ami történhetett volna, ha netán balesetezünk. Picit haragudtam ugyan a barátomra, hiszen olyan kegyetlen és könyörtelen módon vágta hozzám a hibámat. Ő pedig látva rajtam, hogy mennyire megbántott, így folytatta kedvesebb szavakkal: Kedves barátom, én, úgy tanítlak, hogy közben szidlak! Elgondolkoztam ezen a mondaton és éreztem mennyire őszinte és igaz. Úgy gondolom, Istenre is jellemző mindez: úgy tanít, hogy közben fenyít, figyelmeztet, vagy éppenséggel akadályokat állít utunkba, terveink elé.

Az ige, következő üzenete így hangzik: „ne haragodban…” – ebben benne van az is, hogy azt, amit megérdemelnék, nem bírnám el. Isten jogos haragját csak maga Jézus Krisztus viselhette el. Isten, ha fenyít is minket, közelről sem kéri számon tőlünk azt, amit megérdemelnénk. Ezt is jó tudni és beismerni.

Volt egyszer egy fiatal fiú, aki nagy szegénységben nőtt fel. Akinek ha sok mindene nem is volt, mégis volt valami, amit mindennél fontosabbnak tartott, az édesanyja szeretete. Aztán egy napon meghalt az édesanya. A sok munka megölte. A gyerek, aki ekkor már felnőtt férfi volt írt egy verset. Ebben a versben azért könyörög, hogy bárcsak az édesanyja még egyszer rászólna, még egyszer megfenyítené, amikor ő csúful beszél vagy káromkodik: a gyereket úgy hívták, József Attila. És gondolom sokan rájöttetek, hogy a „Kései sirató” című verséről van szó („A gyereknek kél káromkodni kedve, / Nem hallod mama / Szólj rám!”)

Talán egyszer megértjük, hogyha valaki fenyít minket az lehet, hogy csak azért teszi, mert szeret. Legyen szó emberekről, de legfőképp Istenről. Ámen.

 

Nem vagyunk urai életünk eseményeinek, de nem mindegy hogyan értelmezzük azokat. Ha Isten fenyítését látjuk bennük, akkor már kérdésünkké válhat, hogy vajon mire akar tanítani Isten azok által? Vajon mire jók azok a fenyítések, amelyek életünk eseményeiben megmutatkoznak?

E kérdésekre mindenki maga adjon választ. Az a feladatunk, hogy minden erőnkkel próbáljuk meg felismerni Isten akaratát. Isten legyen segítségünkre ebben. Mert csak általa és csak nála találunk választ minden kérdésünkre. Ámen.

Biró Alpár

 

Reklámok