Az egység megőrzése

“Kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok elhívatásotokhoz méltón, amellyel elhívattatok,teljes alázatossággal és szelídséggel, türelemmel, viseljétek el egymást szeretetben,és igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében.Egy a test, és egy a Lélek, mint ahogy egy reménységre szól elhívásotok is.Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.Egy az Istene és Atyja mindeneknek, aki mindenek felett van, mindent áthat, és mindenben jelen van.”

Ef.4,1-6

Az ökumenikus mozgalmak fő törekvése, és ez különösképpen jellemzi a 20-21.századot az egység megélése. Az egység, vagy a hiányának a megtapasztalása általában  véve a közösségi élet mindennapi tapasztalata. Egyszerre van jelen a közösségi életünkben az elszigetelődés, elhatárolódás és a közösség, egység megtapasztalása utáni igény.

Amikor ezt a feszültséget tapasztaljuk, az egyik fontos kérdés számunkra az, hogy valóban hogyan értjük, mit jelent számunkra az a felhívás, hogy meg kell őriznünk a Lélek egységét a békesség kötelékével? Az egész igeszakasz ugyanis az egységre összpontosít. Létezik, megtapasztalható az egység közösségünkben? Az „egy közösség”; „egy test” tudatunk mennyire határozza meg a mindennapjainkat? Hogyan értjük, és ebből fakadólag hogyan viszonyulunk mi ahhoz a feszültséghez, amelyet megtapasztalunk: ahhoz, hogy megosztottság jellemez, hogy türelmetlenség van, hogy nézeteltérések vannak, hogy elhatárolódunk egymástól? Hogyan élhetjük meg az egységet? A tapasztalatok fényében ez úgy állna előttünk mint megvalósítandó feladat?

Az ige az egységről úgy beszél, mint ami egyszerre egy adott dolog, ami már létezik, ami  már van, ami úgy létezik, hogy számunkra is lehetőséget jelent, és úgy beszél az egységről, mint amelyet meg kell őrízni, amelyre törekedni kell, amely azonban mégis erőfeszítést, mégis törekvést, igyekezetet igényel az ember részéről.

Amire az Ige  elsősorban felhívja a figyelmünket az, hogy megvan az egységben való gondolkodásnak a lehetősége, illetve egyáltalán az, hogy ez van, és ez adott rajtunk kívül álló dolog. A lehetőség, és az egység ténye éppen Istennek a tettében, Istenben, az Ő akaratában nyugszik, abban, amit Ő értünk, egyen-egyenként véghezvitt. Az efézusi levél szavaival részesültünk az elhívatás közös tapasztalatában, mindnyájunkat kibékített magával. A Lélek egysége, amelyről az Ige beszél, nem az emberi egyetértés, az összhang, harmónia, a közös gondolkodást jelenti, hanem azt a tudatot, és azt a bizonyosságot, hogy Krisztusnak köszönhetően Isten népévé váltunk,és ígéretének a részesévé. Ez az örömhír, amit külön-külön megtapasztaltunk, közösségi kérdéssé válik. Az elhívásunk az Istennel való közösségre való elhívatást jelenti, viszont ettől elválaszthatatlan az egymással való egységünknek a gondolata.

Azonban az, amiről az Ige beszél több mint csupán az emberi együttműködésre, egyetértésre, békés együttélésre való buzdítás. A Lélek egységének a megőrzéséről beszél, az abban való megmaradásról beszél, amelyet a további, hangsúlyosan hétszer ismételt „egy”- mondásokkal fejez ki: egy a test, egy a Lélek, egy reménységre kaptunk elhívást, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek. Ezek rajtunk kívül álló, az emberi megvalósítás, törekvéseken kívül helyezkedő valóság. Ez az az egység, amely Isten maga, amelyet maga Isten vitt véghez. Az egy- felsorolást azonban az is követi, hogy Ő van mindenek felett, és mindenek által és mindenekben. Hangsúlyos és biztató ez, mert ez azt jelenti, hogy Isten maga az aki létrehozta azt az egységet, és nem nekünk kell azt létrehozni, hanem megmaradni kell ebben, és eszerint járni! Ez a tudatunk, ez a reménységünk azonban arra indítson minket, hogy aktívan igyekezzünk ezt megőrízni! Ennek gyakorlatilag is meg kell valósulnia az egymással való közösségünk megélésében is!

 

Ha az elhívatásunkra gondolunk, gyakran a lelkészi szolgálatra szűkítjük le, és ha a lelkészi szolgálatra gondolunk, akkor a világ felé irányul a tekintetünk.  Az efézusi levél a keresztyén ember világmisszióját, a kívül valók felelősségét csak egy következő lépésben tárgyalja. Előbb a gyülekezeten belüli egységet tárgyalja, mintha azt mondaná, hogy a keresztyén embernek nem csak kifelé van küldetése, s nem is ez az első lépés, még mielőtt a keresztyénség kifelé fordulna, a közösségen belül kell az egység megőrzésére törekedni.

Hogyan élhetjük meg az egymással való egységet a közösségen belül? Az Ige határozottan azt mondja, hogy ez nem kompromisszumon alapuló egység, nem kiegyezés, nem az individuális hozzáállás kérdése.  Járjatok elhívatásotokhoz méltóan. Olyan egységről beszél, amely nem statikus, amely nem megrögzült, hanem dinamikus, amelynek a megőrzésén fáradozhatunk. Nem a kimunkálásról van itt szó, mert  az, hogy Krisztusnak  tagjai vagyunk és lehetünk, Istentől kapott és Isten által véghezvitt ajándék, hanem az adott egység megőrzésére buzdít, kér, szólít fel. Hogyan lehet ezt nekünk megélnünk? Az Ige három dolgot nevez meg: alázattal, szelídséggel és türelemmel. Olyan fogalmak ezek, amelyek a figyelmünket a másik ember felé irányítják, amelyek a közösségen belül jelentkező feszültségek, problémák összetűzések során a békességet is szolgálhatják: a másik felé tanúsított türelem, kivárás, vagy éppen a másik ember javának a szolgálata, az önzésről való lemondás, a szolgálatkészség az, ami valóban a békességes együttlétet munkálhatja.

Ha ezekre a viszonyulási formákra gondolunk, akkor a Galata levél jut eszünkbe, ahol a Lélek gyümölcseiként nevezi meg ezt az apostol. Olyan magatartásról van tehát szó, amelyet maga Isten munkál, amelynek a forrása és lehetősége Isten maga. Ez a reménységünk lehet nekünk is, amely arra indít, és arra buzdít, hogy ebben a tudatban és bizonyosságban igyekezzünk megőrízni az egységet.

Ámen

Bedő Boróka-Judit, V. évfolyam

Reklámok