Istennek ajánlva(?)

„Most pedig, testvéreim, az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki gyarapíthat, és örökséget adhat nektek minden megszentelt között.”  

ApCsel 20,32

 

Pál Apostol búcsúzik az efezusi vénektől. Utolsó szavait, szolgálatáról s hitéről szóló bizonyságtételét, jövőbeni szenvedéseit, de jelenre vonatkozó intelmeit s figyelmeztetéseit is megosztja azokkal, akiket 3 évig könnyek között intett, ahogy az előző versben olvashatjuk. Bizonyára szívén viselte ezeket az embereket, akik üdvösségéért könnyezve küzdött, most pedig el kell válnia tőlük. Ennyire komolyan szól itt Pál apostol. Éppen ezért van olyan súlya ezeknek a szavaknak, hogy nem szabad csupán értelmünkkel átfutnunk rajtuk, hanem Isten szavához amúgyis méltó módon lelkünkön itassuk át.

Három évi szolgálat után tehát most a búcsú pillanataiban Pál apostol missziója itt lejár s így ajánlja, adja át a gyülekezetet s véneit az Istennek és kegyelme igéjének.

A megelőző versekben megismerhetjük a vének kiváltságát és felelősségét is, mint Isten tulajdon vérével szerzett egyházának felvigyázói, nyájának legeltetői. Harcolniuk kell saját hitetlenségük és esendőségük ellen, de a közöttük és közülük is támadó ragadozó farkasok tévtanításai ellen is, mellyek által maguk után vonják majd a tanítványokat. Minderre az ellenállásra, a jó úton való megállásra pedig önerőből nem képesek, de nem is az ők erejük kell megtartsa Isten népét. Éppen ezért ajánlja őket Pál Istennek és kegyelme Igéjének, mert Aki elhívta őket a szolgálatra, Ő megadja az erőt és bölcsességet is annak elvégzésére. Egyrészt a rájuk háruló felelősséggel szembesíti hallgatóit, mint Isten népének felvigyázói és földi gondviselői, másrészt a boldog bizonyossággal, hogy Isten képes arra, hogy lelki bástyává felépítse őket, gyarapítsa és megerősítse a hitben való megmaradásra és a rájuk bízott nyáj legeltetésére. Ugyanakkor örökséget is adhat az Úr minden megszentelt között, vagyis örök életet az angyalok, üdvözültek társaságában.

Kulcsszavakba zárva, az Úr megtartja a szolgálatára elhívottakat a próbáik között és örök életet ad nekik, így nekünk is. És milyen nagy öröm ez. Csak éppen nem igazán tudunk már örvendeni ennek, mert lassan untató, újat nem mondó közhelyekké válnak számunkra ezek a fogalmak, amelyek az Életet, a megújulást kéne táplálják bennünk.

De ennél mélyebbre ásva, közelebb engedve önmagunkhoz az Igét, azt hiszem többet is mondhat annál. Pál az Istennek és kegyelme Igéjének ajánlja a véneket. Jól ismerjük mi az ajánlást, hiszen minket is ajánlott a lelkészünk a Teológiának s bizonyára éreztük az azzal járó felelősséget, ami a tanulást, magatartást illeti. Hat év elvégzése után, tanulmányi kötelezettségeinknek eleget téve ajánlanak majd(reménységünk szerint) az Egyházkerületnek. És milyen sokszor ennyiben kimerül az elhívásunk iránti felelősségünk. Ha ez megvan, ha a vizsgák megvannak, mindent leadok idejében, nem rendetlenkedem, akkor minden rendben.

Holott Pál apostol az ilyen formális ajánlásnál sokkal többről beszél. A görög szövegben előforduló párátitémi ige azt jelenti: elé adni, elé állítani, rá bízni valakire. S e tekintetben az efezusi vénekkel együtt mi is, Isten szolgái, nyájának felvigyázói ilyen Isten elé állítottak, Rá bízottak vagyunk. Legelső sorban ennek kell meghatároznia ittlétünket, tanulásunkat, viselkedésünket, a szolgálatra való felkészülésünket. Mi is mind Istennek ajánlva, felajánlva magunkat jöttünk ide.

Mennyire valóság ez az életünkben? Vagy csak a Teológiával, az Egyházzal szemben próbálunk a vonalon felül maradni, ami kötelességünk is(!), s elégedjen meg azzal az Isten is? Bejutottunk s végezzük valahogy a Teológiát, tehát az Ő akaratának máris eleget tettünk? Mindezekkel szemben kötelességünk legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint eleget tenni, de az Isten szolgálatában ez nem elég! Jól tudjuk, hogy Ő a vesék és szívek vizsgálója, ha pedig „Elé állított”, „Neki és kegyelme igéjének ajánlott” vagyok, nem elég az indexemet s a szolgálati nyilvántartómat felmutatnom, a szívemet kell elé vigyem.

Mert Ő az, aki gyarapíthat. Pontosabb fordítás szerint felépíthet. A ma is oly sok tévtanítás, elferdített igazságok térhódításában oly nagy szükségünk van nekünk is erre. A tanulás, a tantárgyak, az Intézet pedig elengedhetetlen eszközök az Isten kezében, de egyedül Ő az, aki felépíthet. Építőanyag nélkül nincs mit építeni, de a téglát, homokot s cementet hiába hordjuk össze rakásba, mert semmit sem használ, csak ha az Építő Mester felépíti belőle a házat. Teológusok, tudósok lehetünk magunktól is, de lelkipásztorrá, Krisztus nyájának pásztoraivá csak Ő maga tehet.

Ő az, aki örökséget adhat. Az iskola tanít, nevel, felkészít, eligazít, de egyedül az Úr idvezít. Ő az, aki megjutalmazza, az örök mennyei honban helyet készít nekünk, de oda csak úgy mehetek be, ha már itt az Övé voltam.

Egyáltalán nem kell lekicsinylenünk az Intézetet, mely otthonunk, nevel, tanít és irányít minket a szolgálat útján, csupán szívleljük meg azt, hogy azon az úton, amelyre Ő elhívott, abban a szolgálatban, amelyet rám bízott, szüntelenül Előtte kell állnom és élnem, mint Neki ajánlott, Rá bízott és Elé állított, Ő pedig ez életben szilárddá tesz minket a hitben és szolgálatban, ez élet után pedig megkoronáz az örök élettel. Ámen.

 Debreceni István, III. évfolyam

Reklámok