Ítélet és kegyelem

34Amint látta a fáraó, hogy megszűnt az eső meg a jégeső és a mennydörgés, ismét vétkezett, és megkeményítette szívét ő és az ő szolgái is.35Kemény maradt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, amint megmondta az ÚR Mózes által.

2Móz 9,34-35

10 csapás… rengeteg szenvedés… Isten parancsai… a fáraó konoksága. Mi közünk van nekünk mindehhez ezen a mai reggelen? Mi az, amit most Isten személyesen nekünk üzen? Az első az, hogy döntenünk kell. De miben? Nemsokára kiderül.

  1. A jégeső volt a hetedik csapás, amelyet Isten Egyiptomra hozott, és ez a csapás abban volt más, hogy most már emberáldozatot is követelt. De Isten most is meg akarta kímélni az embert. Ő megparancsolta a fáraónak, hogy hajtsák be az állatokat, mert elpusztul minden, ami a mezőn marad: ember és állat egyaránt. De ez nemcsak a fáraónak szólt. Mindenkinek személy szerint kellett döntenie arról, hogy hallgat-e az Úr szavára vagy sem. Azok az udvari emberek, akik megijedtek az Úr kijelentésétől, a mezőről hazamentették szolgáikat és állataikat, így őket nem érte akkora veszteség, mint akik nem törődtek Isten beszédével.

Ez ma is ugyanígy van. Isten meg akarja menteni az embert. És mindenkinek személy szerint kell dönteni abban, hogy elfogadja-e Isten tanácsát a megmenekülésre, vagy sem. Ez a tanács pedig az, hogy: csak Jézus Krisztusban van menedék, szabadulás. Csak Őáltala. Nincs más. Akinek életében Ő az Úr, aki Benne keres megoldást, és az Ő beszédét komolyan veszi, az elnyeri az „életet”. Az megtalálja a menedéket, az megtalálja a békét.

Ebben kell döntenünk nekünk is, hogy hallgatunk-e az Úr szavára, és az ő akarata szerint éljük napjainkat, vagy nem törődünk Vele. Lehet, hogy némelykor nem is úgy szegülünk szembe Isten beszédével, hogy elutasítjuk azt, hanem egyszerűen a közömbösségünkkel. Halljuk az Igét, de valahogy az mégsem hoz változást életünkbe. Jakab apostol ezt írja levelében: „Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.” (Jak 1,22).

  1. Másodszor látnunk kell, hogy Isten minden ítéletében van kegyelem is. Isten minden csapásnál egy nap haladékot adott. Az egész ítélet nem a pusztításért volt, hanem azért, hogy megmutassa hatalmát, hogy az ember megismerje az Urat. Nagyszerű dolog ez. Jézus így beszélt erről a főpapi imádságában: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Az ismeret ott kezdődik, ahol Isten megmutatja az embernek az Ő hatalmát. Szükséges ma egy kicsit megállnunk, elgondolkoznunk, és megértenünk: mennyire ismerjük mi Istent és az ő hatalmát?

Feltehetjük azt a kérdést is, hogy miért volt szükség erre a csapásra? Egyrészt, hogy Isten megmutassa a hatalmát. Másrészt, hogy összetörje az ember gőgjét és megszégyenítse képzelt hatalmában. A fáraó ugyanis ezt kérdezte korábban Mózestől: „Kicsoda az az Úr, hogy hallgassak a szavára […]? Nem ismerem az Urat, úgyhogy nem is bocsátom el Izráelt.” (2Móz 5,2). A mi életünkben is azért engedhet meg Isten nehézségeket, hogy belássuk: nem a mi kezünkben van az irányítás, nem a miénk a hatalom! Sem életünket, sem egészségünket, sem családunkat nem tudjuk megtartani emberi akaratunkkal. Ahogyan Reményik Sándor fogalmaz a jól ismert versben: „Először sírsz./ Azután átkozódsz./ Aztán imádkozol./ Aztán megfeszíted/ Körömszakadtig maradék-erőd./ Akarsz, egetostromló akarattal –/ S a lehetetlenség konok falán/ Zúzod véresre koponyád.” A fáraó így beszélt korábban: „…én vétkeztem! Az Úr az igaz, én és a népem pedig bűnösök vagyunk.” (2Móz 9,27). Amikor azonban minden helyreáll, és megszűnik a csapás, mindent elfelejt, és továbbra sem engedelmeskedik Istennek. Mi hogyan szoktuk megvallani bűneinket az Úrnak? Az Úr jobban meg akarja magát ismertetni velünk. Ne felejtkezzünk el Őróla, amikor elmúlik a nehézség és a próbatétel!

Mai igénken keresztül Isten bűnbánatra, és döntésre hív: halljuk meg az ő szavát, és cselekedjünk is úgy. „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől…” – mondja a Zsidókhoz írt levél (Zsid 12,15). Isten látja a szívünket, s azt is tudja, hogy mire van szükségünk. Mennyi nehézségre, mennyi csapásra, mennyi kegyelemre! Isten elmegy a végsőkig, mert szeret bennünket, és nem ad olyan nehézséget, amelyet nem tudnánk elviselni, mert Ő ismer bennünket. Ismerjük meg mi is Őt igazán, és törődjünk azzal a nagy üdvösséggel, amit maga Jézus Krisztus hirdetett először! (Zsid 2,3). „Mert akkor – magától – megnyílik az ég. Akkor – magától – minden elcsitul,/ Akkor – magától – éled a remény. Ez a magától: ez a Kegyelem.” Ámen

Simon Emőke, VI. évfolyam

Reklámok