Engedjük, hogy megtaláljon bennünket

János 4, 39-42

39Abból a városból pedig sokan hittek benne a samáriaiak közül annak az asszonynak a beszédéért, aki így tett bizonyságot: Mindent megmondott nekem, amit cselekedtem.40Úgyhogy amikor odamentek hozzá a samáriaiak, arra kérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig.41Az ő beszédére pedig még többen hittek,42és mondták is az asszonynak: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk is hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ő a világ üdvözítője.

Azt mondanánk, hogy ez a történet egy találkozásról szól. Ez a találkozás viszont nem ilyen egyszerű, egyoldalú eseményként ragadható meg, hiszen sokkal több annál. Először is egy bűnös asszony, és egy férfi találkozása. Másrészt egy samáriai asszony, és egy zsidó férfi találkozása. Majd egyértelművé válik, hogy itt valójában egy megvetett asszony és egy próféta, egy Istenhez közel álló, különös ember találkozása bontakozik ki előttünk. A történet viszont itt sem ér még véget, hiszen tanúi lehetünk annak, hogy egy asszony, aki részesülhet a kegyelem ajándékában, mostmár felismeri a mellette állóban a Megváltót, a világ Üdvözítőjét. Bár még mindig ugyanarról az egyszeri találkozásról beszélek, a fokozatos felismerés által így körvonalazódik lépésről- lépésre történetünk résztvevőinek kiléte.

Sorsdöntő alkalom volt ez, de nem csupán egyetlen ember, hanem egy egész faluközösség számára. A falubeliek hite az asszony tanúskodásával kezdődött, aki jelet kapott. A kapott jel pedig arra ösztönzi az embereket, hogy kezdjék el keresni a jelenség mélyebb értelmét. Az asszony alakja is mintegy jelképe annak, hogy Isten a hitet előzetes érdem nélkül is felajánlja, az ember megtérését Isten kezdeményezi. A felajánlott kegyelem elfogadásában azonban az embernek nagy feladata van. A samáriaiak úgy döntenek, hogy szeretnék elfogadni ezt az ajándékot, amelynek felajánlásával Jézus felébresztette bennük az érdeklődést, így el is hívják Őt magukhoz, hogy személyesen is találkozzanak vele. Két nap után pedig már nem is az asszony szavára, hanem az Ő szavára hisznek. Jézus maga a Logos, az Ő szava is Logos, amely tele van élettel és erővel. Az asszony beszéde pedig az eredeti, görög leírásban sokban különbözik Jézus szavától, hiszen a λαλιὰν kifejezéssel találkozunk, amely emberi erősködést, esetleg fecsegést is jelent. Ezzel az emberi beszédmóddal viszont szemben áll Jézus erővel teli, megtérésre buzdító beszéde, ami isteni beszédnek mondható.

Mégis, én most is azzal a reménységgel állok itt előttetek, hogy nem úgy hallgatjátok a szavaimat, mint asszonyi beszédet, emberi erősködést, hanem úgy, mint aki Isten Szavára próbálom terelni a figyelmeteket, hogy mi is az Ő szavának higgyünk. Hiszen ha erre hajlandóak vagyunk rádöbbenhetünk, hogy milyen hatalmas üzenettel bír számunkra is ez a történet. Keresztény közösségként talán örömmel lehetünk tanúi annak, hogy miképpen dől le a válaszfal zsidók és nem zsidók, pogánynak nevezettek és a választott nép között. Nagyon sok hasonlóságot fedezhetünk fel a mi életünk egyes szakaszai, és az ebben a történetben megfogalmazott életút, egy egyszerű asszony életútjának szakaszai között. Hiszen Krisztus nélkül mi is ugyanúgy szégyenkezve, bűneink terhe alatt megroskadva élnénk életünket, viszont meg van a lehetőségünk a Vele való találkozásra azért, hogy Életünk legyen. Ezt a találkozást pedig nem mi tesszük elsődorban lehetővé, hiszen mi túl gyengék lennénk ahhoz. Nem a mi érdemünkből adatik meg számunkra a találkozás, hanem egyedül Isten kegyelméből, aki megteszi az első lépést felénk azért, hogy megtérve Hozzá tudjunk fordulni. Ha pedig elfogadjuk az Ő hatalmas ajándékát, nem kell többé vétkeink miatt szégyenkezve járnunk, hanem szavainkkal, de egész életünkkel hirdetnünk kell az emberek felé, hogy „mi magunk hallottuk, és tudjuk, hogy ő valóban a világ Üdvözítője.”

A legnagyobb ajándékot vitte magával, amikor ezek az emberek közé lépett, ők pedig úgy döntöttek, elfogadják Őt. Így keres ma bennünket is. Odalép hozzánk, amikor gyengék vagyunk, megszégyenültnek érezzük magunkat, vagy esetleg érezzük vállunkon a bűneink nyomasztó terhét. Keres bennünket, és amikor megtalál, amikor engedjük, hogy megtaláljon, kinyújtja felénk a kezét, de nekünk is döntenünk kell. Továbbra is csak búslakodni, siránkozni akarunk azért, amit nem tudunk Róla, ezentúl is csak Istenről akarunk beszélni, vagy elfogadjuk a csodát, és meghallgatjuk az Ő szavát, amellyel erőt, életet és szabadságot kínál nekünk?

„Az elbeszélés, amely azzal kezdődött, hogy az asszony Jézusban egy fáradt zsidót látott, aki inni kért tőle, most azzal ér véget, hogy a samaritánusok közössége a világ Megváltójával találkozott.” Olyan jó lenne, ha a mi életünk elbeszélése is így érne véget, és a rólunk, egyenként mindenkikünkről írt elbeszélés utószavában, amelyet már a szerző tesz hozzá életünk történetéhez ez állna: Az elbeszélés, amely azzal kezdődött, hogy mondjuk egy gyerek a templomban karácsonykor verset szavalt, azzal ér véget, hogy ő maga, és a körülötte élők közössége a világ Megváltójával találkozott.

Ámen

Veres Eszter Orsolya

III. Teológiai hallgató

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s