Így van ez rendben – az isteni rendben!

26János tanítványai vitába szálltak a zsidókkal a megtisztulásról. Odamentek Jánoshoz, és ezt mondták neki: „Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy.” 27János így válaszolt: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki.28 Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el. 29Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. 30Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Jn 3. 26-30

„Másnak jobban megy, állj félre, add át a helyed, van valaki, aki alkalmasabb nálad, találunk valakit, aki jobb, fiatalabb, megfelelőbb számunkra.” – ezeket a kifejezéseket hallhatjuk, némelykor halljuk, s nem esik jól… nem örömteli ezt hallani: sokkal inkább szeretjük azt, ha elismernek, ha értékelnek, ha hálásak az elvégzett szolgálatért, ha dicséretet, elismerést kapunk. Ilyenkor „tudjuk”, ezt kiérdemeltük, ezért érdemes volt tanulni, dolgozni, fáradozni. Ez a két helyzet emberi hozzáállásunkat szépen tükrözi, de attól, mert „nagyon emberi”, nem biztos, hogy helyes és keresztyéni, elfogadható.

Ma reggeli igénkben épp ellenkezőleg: Keresztelő János öröméről olvasunk: „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki… majd így zárja: az örömöm lett teljessé. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Ebben a mondásban az a legfeltűnőbb, hogy nincs benne semmi szomorúság, semmi rezignáció, semmi lemondás, kénytelen-kelletlen beletörődés a változhatatlan helyzetbe, – hanem éppen ellenkezőleg: öröm és boldogság csendül János szavában, amikor ezt mondja: Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Mintha csak azt mondaná el János: így van ez rendben. S valóban, a történet alapján mondhatjuk, így is van ez az isteni rendben. Ezt ismeri fel és mondja válaszul Keresztelő János: mint jó tanítómester, a viszony érzékeltetéséhez szemléltetésképpen a vőlegény és a vőlegény barátja viszonyáról beszél: egyfelől megállapítja a kettő közti természetes viszonyt, másfelől elmondja: a menyegző idején a vőlegény az első, ő áll a középpontban (hiszen csakis neki van menyasszonya), és semmiképpen nem a vőlegény barátja. De a vőlegény barátja nem kesereg a helyzet ilyen alakulásán, hiszen barát, és csak örülhet vőlegény barátja örömén.

Ki képes érteni ezt? Egyszerű és érthető a példa fogalmazásmódja: csak akinek a mennyből megadatott, az juthat ilyen tisztességre. Isteni, mennyei rend az is, hogy az ő küldetése lejárt, hisz utána érkezik, lép a nyilvánosság elé, aki egyben nagyobb is nála.

A teológusi lét nem is annyira, de a gyakorló teológusi szolgálat jobb belátást enged a szolgálatba, s abba is, ami ránk vár a szolgálatban: a gyülekezetekben általában Tiszteletes úrnak-asszonynak szólítanak bennünket, s – milyen az ember – „jól esik”, úgy vélheti „igen, erre vártam, ezért tanultam, ez jár nekem” – csakhogy ez a megszólítás hajlamossá tehet arra, hogy azt gondoljuk: a gyülekezet, az egyház, a szolgálat értünk van, s nem mi szolgálunk.

Tudnunk, értenünk kell a rendet, benne elfoglalt helyünket! Jézusban van csak üdvösség, egyedül Ő az Úr, Ő az, aki szenvedett az emberek üdvösségéért, és csakis Őt támasztotta fel Isten a halálból. A lelkipásztor ezzel szemben az, aki minderről tanúskodik. Mivel ilyen nagy dologról tanúskodik, a középpontba kerül. Gyülekezet élén állva a végzős hallgató azt tapasztalja: többen figyelik, megfigyelik, követik, nézik, hogyan él, mit tesz, hogyan dönt, hogyan viszonyul, hogyan, miről prédikál… – gőggel, büszkeséggel töltheti el az embert egy-egy kedves visszajelzés, s talán gondolatban meg is veregetjük vállunkat: jól csináltam, értékelik, visszajeleznek, de közben tudnunk kell, az üzenet nem mi vagyunk, a mi szerepünk a tanúságtétel.

Keresztelő János alázata legyen üzenet értékűvé: megbizatásunk nem abban áll, hogy Istennel versenyre szállva magunkat prédikáljuk, hanem mint őrállók, tudjuk, hol a helyünk, mi a feladatunk, s ezek szerint töltsük be szolgálatunkat.

       Abból nem lesz növekedés, gyülekezetépítés, ha emberileg naggyá leszek, s hirdetem magasztos eszméimet, ha mindenen és mindenkin átgázolva keresztül viszem elképzeléseimet. Jézus maga is erre hív: aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok (Mk 10,44) … nem lesz kicsinnyé, nem vész el az identitása sem, mert aki elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Nem mi vagyunk az üzenet, mi hirdessük Krisztust!

Ámen!

 

Szabó Pál Péter

VI.éves teológiai hallgató

 

Reklámok