Az isteni félelem

Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja. 1Móz 28. 17

A csodák döbbenete. Álmok, amelyek megfejtésre várnak. Kinyilatkoztatások, amelyek a zsigereinkbe mélyednek és félelmekként gúzsba kötöznek. Mindenki vágyik arra, hogy Isten irányt mutasson, megjelenjen, hogy jelek által bizonyosságot nyújtson. Teológusok vagyunk. Mindnyájan hisszük és valljuk, hogy nem véletlenül kerültünk ide. De olyan sokszor várunk valamire, egy szikrára, egy hangra, egy érzésre, bármire, ami biztos, ami erőt ad, akkor is, amikor a terhek alatt megkeseredett lelkeink felsóhajtanak. És kapunk is, néha egy ember, egy ige, néhány szó ösztönözni tud a folytatáshoz. Isten, az eszközei által biztosítani tud minket a felől, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell. Itt, a sokszor magasztalt és sokszor kárhoztatott falak között.

De beszéljünk a jelekről. Azokról, amikre óhajtozunk. Várjuk és megkapjuk. De tegyük fel a kérdést: ez mindig boldogsággal tölt el? Mindig örülni tudunk annak, hogy továbbra is ki kell tartanunk, annak, hogy Isten erre szánt minket? Hányszor érezzük úgy, hogy könnyebb lenne feladni, csendben meghúzódni vagy lelkiismeret nélkül végezni a feladatainkat? Hányszor érezzük, hogy könnyebb lenne meghátrálni és visszakozni. Félünk a biztostól, legalább annyira, mint a bizonytalantól. Talán életemben először, most, erre a précesre való készülésem során tettem fel a kérdést, a kérdést, ami talán önmagam számára is ijesztő volt: Félek Istentől? Félelmetesnek látom a teológiát, azt a helyet, amely talán kicsit elvontabb módon, de Isten háza? És talán elsőre mindenki csak annyit válaszolna, hogy nem. De ha mélyre ásunk, ha őszintén megvizsgáljuk mindazt, ami az évek és tapasztalatok során a lelkünkben sűrűsödött, akkor lehet, hogy felszakad az igazság. Igen, félünk. Félünk, amikor nap, mint nap szembesülnünk kell, azokkal a szavakkal, az igével, amely Isten üzenetét tolmácsolva számunkra, a megfogalmazhatatlant, a hatalmasat, az elképzelhetetlent hozza közel hozzánk. Nem rémiszt meg tudás? Az a rengeteg információ, amelyet, főleg így szesszió után, bátran kimondhatom, hogy erőszakkal begyömöszöltünk a fejünkbe, és amelyeknek a birtokában lenni, sokszor inkább a távolodást jelenti Istentől, mintsem a közeledést. Annyi minden megrémiszt, az olyan dolgok közül, amelyek Isten szolgálatára készítenek fel bennünket. De ha nem teológusként tekintünk magunkra, hanem csak egyszerű, Istenben hívő emberekként, akkor megkérdezhetjük: Nem rémiszt meg a gondolat, hogy valaki jobban ismer minket, mint mi önmagunkat, valaki, akinek ki vagyunk szolgáltatva, mert nélküle senkik nem lennénk? Az Újszövetség ismeretében nem rémiszt meg, az, hogy van valaki, aki annyira szeretett bennünket, hogy a saját fiát adta érettünk? Noha szép dolgok, de ugyanakkor ijesztőek is. Az Ószövetségből ismerünk olyan képeket, amelyeknél Isten nyilvánvalósága, sokkal inkább félelemmel töltik el az emberi szíveket, mintsem csodálattal. Láttuk Mózest is, de itt van most Jákob is. Lehet, hogy számunkra, önmagunk számára érthetetlen az érzés, a félelem, felkavaró a bennünk megfogalmazódott gondolat, de valójában, lehet, hogy természetes, lehet, hogy szükséges így éreznünk. Hiszen erre is példa adatott számunkra.

Ha a félelemre gondolunk, legtöbbször negatívumokkal asszociáljuk. De a félelem pozitív is tud lenni, féltünk embereket, mert fontosak nekünk, félünk egy vizsgától, de lehet, hogy pont ez a félelem sarkall arra, hogy még többet tanuljunk, jobban teljesítsünk. Ha látunk egy tátongó szakadékot, akkor nem megyünk ki a szélére, nem kockáztatjuk, hogy a mélybe essünk, mert féltjük az életünket.  A félelem sok mindentől megóv. így van ez, talán Istennel is. A Tőle való félelem szab határt az elbizakodottságunknak, segít, hogy törekedjünk arra az életre, amelyet Ő kíván tőlünk, mint hűséges szolgáitól. Segít, hogy belássuk, olyan parányiak és erőtlenek vagyunk ebben a nagyvilágban és csakis Ő általa, az Ő segítségével tudunk megmaradni. A félelem, nem kell eltávolítson minket Istentől és az Ő kegyelmének befogadásától, mert az közel is tud vinni bennünket Hozzá.

A csodák félelme kell kiáradjon az életünkre ahhoz, hogy a szolgálatunkra, a tanulmányainkra, a mindennapjainkra,  a kapcsolatainkra kapott jelek, amelyek felülről a mi lelkeinkbe szállnak alá, ne a rettegés béklyóit, hanem a magasztaló félelmet váltsák ki bennünk. Rettegjünk, féljünk, higgyünk! Ámen!

 

Demeter Henrietta, III. évfolyam

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s