Mert én veled vagyok

Monda pedig az Úr látás által éjszaka Pálnak: Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: mert én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy néked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban.

(ApCsel 18,9-10)

A felolvasott történet Pál apostol térítőútjának Korinthus-i állomását írja le. Pált a Lélek szorongatta, hogy tegyen vallást Jézusról. Abban, hogy bátrabban és hathatósabban tudjon bizonyságot tenni, megvárta Timóteust és Silást. Ebben a bizonyságtételben fejti ki Pál azt, hogy Jézus a Krisztus.

A kilencedik vers azt mondja, hogy az Úr megjelent látomásban Pálnak. Akkor amikor látomásban vagy álomban jelenik meg az Úr, vagy a küldötte valakinek, az fontos dolgot jelent. Pál buzgón hirdette az Igét és bizonyította a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus. Nem Jézusról beszélt, hanem Jézust magát prédikálta. Tiszta parancs fogalmazódik meg ebben a látomásban: ne hagyja abba, hanem prédikáljon tovább, hirdesse az örömhírt olyan buzgón, mint ahogy azelőtt tette. Ezen a Pálon, aki bátor volt, aki nem igazán félt, erőt vesz most a félelem, szüksége van támaszra és bátorításra. A második Korinthusi levélben így nyilatkozik: „mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk.”

A zsidók nem akartak Jézusról hallani. Eleinte ellentmondtak az apostolnak, később azonban szidalmazták. Ilyen körülmények között Pál apostolnak Isten Lelke indítására, amint erre a hatodik vers is enged következtetni, a zsidók ellenállásának a következménye a pogányok felé való misszió lesz.

Isten mindig gondoskodik arról, hogy az Ő Igéje hirdettessék. Ez történt Pál apostol esetében és ez áll a Heidelbergi Káté 103. kérdés-feleletében, hogy Isten megparancsolja, hogy az Igehirdetés fenntartassék. Isten már akkor gondoskodott arról, hogy az Ő beszéde hirdettessék, ezért hangzik el a biztatás, amit a 10. versben olvasunk: „mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban”. Az első bíztatás az, hogy Jézus biztosítja Pált az Ő jelenlétéről, megigérve azt, hogy senki sem árt majd neki. Teszi ezt az által, hogy elmondja: „sok népe van ebben a városban”. A nehéznek, lehetetlennek tűnő dolgokból az Úr a leggyümölcsözőbbet hozza ki. Azzal, hogy sok népe van a városban már feladatot is ad az apostolnak. Ne tántorodjon meg, hanem hirdesse az Igét nagy bátorsággal. Isten már az Ószövetségben is támogatásáról tett bizonyságot, amikor Józsuénak, Jeremiásnak szólt, hogy legyenek bátrak, álljanak ki, mert senki és semmi nem árthat a Mindenható népének. Akkor is, ha nem látszik az eredmény, biztosak lehetünk a felől, hogy Isten az Ő igéreteit beteljesíti. Hogyan vagyunk mi jelen/hogy leszünk mi jelen a mi egyházunkban? Hogyan viszonyulunk a többiekhez? Hisszük-e, hogy Istennek terve van másokkal is? Ki kell lépni néha a templomból is, mert Istennek a nem templomba járók körében is vannak emberei. Van-e bátorságunk bizonyságot tenni?

Azt a kérdést is felteszi nekünk az Isten, hogy mi lehet annak az akadálya, hogy bátor legyek? A félelem? Azt gondolom, hogy valójában semmi garancia nincs a fizikai erőmben, a bátorságomban, a tudásomban, de ha Isten parancsol, akkor biztosít arról, hogy az ami rajtam múlik, Ő azt elvégzi. Nekünk csak ki kell lépni a konfortzónánkból. Ezt a parancsot az előzi meg, amit a 4. és 5. versben olvasunk, hogy Pál minden szombaton jelen volt a zsinagógában és vetekedett a zsidókkal. Amint Silás és Timóteus megérkezett Macedóniából felerősödött ez. Itt már nem maga Pál szól, hanem Isten Szentlelke irányítja Pált. Aki rábízza magát Istenre, az nem vall szégyent. Pál elkezdi a missziót. Szombatonként a zsinagógákban szólal fel.

Sok elnémító dologgal állunk szembe, a világ sokszor el akar némítani. A kommunizmus idején ez törént. És mégis Isten bátorítására és Isten erejéből merítve a Pál apostolok hirdették az Igét. Ma sincs ez másképp, amikor a közömbösség ugyanazt a visszautasítást eredményezi, mint a zsidók esetében, mert az van, hogy az Akit hirdetni kell, arra úgy tűnik, nincs szükség, mert idejét múlta és így nem arról szól az életünk, Akiről kellene, aki Teremtőnk és mint ilyen az egyedüli, aki gondunkat viseli. Ez az Ige nekünk teológusoknak erős motivációt jelent arra nézve, hogy kilépve a konfortzónánkból Isten bíztatására, jelenlétéről való igéretére támaszkodva el kell mennünk az elkóborolt századik után is. Ámen.

Adorján Dávid, III. évfolyam

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s