Hit, bizalom, hála Isten működéséért  

 „Hálát adok neked, hogy meghallgattál és megszabadítottál. Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.”

 Zsolt 118,21-22:

„Hálát adok”, ezzel kezdődik mai igénk. Ezzel kezdődik a hetünk. Milyen jó lenne, ha ezzel tudnánk kezdeni mindent: feladatokat, beszélgetéseket, kapcsolatokat. Milyen jó lenne, ha nekünk, akik Isten szolgái vagyunk, ilyen lenne a hozzáállásunk a dolgokhoz a mindennapokban, hogy a szívünk hálás lenne.

Ha nem őszintén adunk hálát, akkor hiába adunk hálát. A hálaadás egy lelkiállapot kifejezése. Nem csak azért kell hálát adunk Istennek, mert tapasztaljuk, hogy ő milyen csodálatosan működik a mi életünkben, hanem azért is, mert jót tesz nekünk, ha hálát adunk. Ma már a pszichológia is kimutatta, hogy ha megköszönünk valamit, jó hatással van ránk is, és a másik emberre is. Jót tesz nekünk, ha megköszönünk valamit embertársainknak, ha megköszönünk valamit Istennek. Mennyivel inkább jót tesz nekünk, ha hálás lelkiállapotban éljük a mindennapjainkat.

„Hálát adok neked, hogy meghallgattál és megszabadítottál.” De mi van, ha most épp szomorú vagyok valami miatt? Hogyan adjak hálát? Ha most úgy érzem: most nem hallgat meg, nem szabadít meg. Adjak hálát a szenvedésben és a szenvedésért is? Vagy legyek képmutató? Úgy adjak hálát, hogy közben a szívem haraggal van tele?

Azt mondja a zsoltáros: „Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.” Az építők is egy-egy követ otthagynak, vagy eldobnak, mert értéktelennek találják. Biztosan éltünk át már olyat, amikor minket is megvetettek; nem néztek értékesnek, csak egyszerű szürke kőnek, kidobnivalónak, megaláztak, megbántottak. A haszontalannak minősített követ, Isten mégis sokra becsüli, nagyra értékeli: kiválasztotta egy épület sarokkövévé. Így Isten minket is nagyra értékel, odarendel valahova, egy bizonyos helyre, valamilyen céllal, hogy mindenki a maga épületének a sarokköve legyen: talán a munkahelyen, a családban, különböző közösségekben, feladatokban. Olyan sokra becsül Isten minket, megvetett szürke köveket, hogy kiválaszt egy épület sarokkövévé. Attól mert egykor az építők megvetettek, még nem szűnt meg az a tény, amit Isten elrendelt, attól még nem szűnt meg az érték, attól még nem szűnt meg az a jövő, amely így hangzik: „Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.” Hiába vetnek most meg, hiába okoznak szenvedést, mert te tudod, hogy mi vagy, ki vagy és Kihez tartozol. Te tudod, hogy ő meghallgat és megszabadít. Ezért tudsz hálát adni neki.

Ezért tudunk hálát adni akkor is, amikor szenvedünk, amikor terhet hordunk, mert van egy bizonyos jövőbe látásunk. Tudjuk előre mi fog történni, és ezért adunk hálát. Tudjuk, hogy meg fog hallgatni és meg fog szabadítani bennünket. Ez az a hit és az a bizalom, amely hálát tud adni a nehéz napokban is. És egészen másképp telnek így azok a napok; ilyen hozzáállással egészen másképp tudjuk élni az életünket. Ha így éljük életünket, nem csak magunknak használunk, hanem környezetünkkel is jót teszünk: ismerőseinkkel, barátainkkal, szeretteinkkel.

„Hálát adok neked, hogy meghallgattál és megszabadítottál.” Bár a zsoltárost egykor megvetették, most mégis hálásan tekint vissza a múltra. Gyakran megtörténik, hogy miután átéltük a nehézséget és visszatekintünk a fájdalmas eseményekre, egyszerre csak felfedezzünk, hogy annak, ami történt, értelme és célja volt. Megértjük az események lényegét. Belátjuk, hogy Isten tanított és formált minket. Akkor megtelik a szívünk örömmel, mert rádöbbenünk arra, hogy Isten mégis meghallgatott és megszabadított minket.

Csak az az ember tud hálás lenni még a nehézségek idején is, aki Istenben reménykedik, és egyedül benne bízik. Az az ember, aki tovább lát annál, mint ami a szeme előtt van. Ezért, noha még nem látja át igazán helyzetét, mégis tudja (meg van győződve arról), hogy Isten vezeti életét, és ő bízhat benne, minden aggodalom nélkül. Isten kezébe tartja még abban a helyzetben is, ezért ad hálát. Mert előre látja, hogy ez is egy olyan dolog lesz, aminek volt értelme, és amiért hálát fog majd adni, ha majd visszanéz, ha majd megérti: hálát ad Istennek, hogy meghallgatta és megszabadította. De a hite miatt, nem kell megvárja, a jövendőt, hanem úgy tud bízni, hogy már most hálát tud adni, mindazért ami lesz, mindazért ami van; Isten gondoskodásáért.

Hála Istennek, hogy van a mi világunknak és a mi életünknek egy igazi nagy sarokköve. Ézsaiás könyve drága sarokkőnek, próbakőnek, erős alapnak nevezi (Ézs 28,16).

„Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.” Az Újszövetségben is több helyen találkozunk ezzel az idézettel, amely a mi Urunk Jézus Krisztusról beszél. Ha ő a sarokkő az életünkben, akkor valóban soha nem kell aggódnunk semmiért; mert ő meghallgatott és megszabadított a múltban, jelenben és a jövőben is. Legyen ilyen látásunk, legyen hitünk és bízzunk a mi Urunkban. Ámen.

 

Szabó Csilla Julianna, III. évfolyam

Reklámok