Elizeus és a hit 3D-s szemüvege

“Amikor Isten emberének szolgája jókor reggel fölkelt, és kiment, íme, már seregek, lovak és harci szekerek vették körül a várost. Ekkor a szolgája így szólt hozzá: Jaj, jaj, édes uram, mit csináljunk?Ő így felelt: Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük.Majd Elizeus így imádkozott: Ó, URam! Nyisd meg, kérlek, a szemét, hogy lásson! Erre megnyitotta az ÚR a szolga szemét, és az látta, hogy íme, a hegy tele van tüzes lovakkal és harci szekerekkel Elizeus körül.”

2Kir 6,15-17

A mai igemagyarázat egy sorozatnak a harmadik része. Az elsőben arról volt szó, hogy Elizeus az Illésben lakozó lélek kettős mértékét kérte. A másodikban azt a történetet magyaráztam, amikor Elizeus, az őt gúnyoló bétheli fiatalok közül 42-t széttépet. A mai alapigében újból Elizeusról halhatunk, akit úgy ismerhetünk meg itt, mint aki valóban rászolgál a nevére és mint próféta látó embernek bizonyul.

Korábban elhangzott ez a gondolat, hogy a jó tanítványból nem biztos, hogy jó tanár lesz, ahogy a jó focistából is nem biztos, hogy jó edző lesz.  Elizeus csúfos kudarcot vallott tanítványával Géházival. Mint mester, csődöt mondott. De újrakezdte a tanítást. Valószínűleg több szolga is kísérte, akiknek nevét nem jegyezte fel a Szentírás. (2Kir 8 Jórám király előtt Géházi)

Lényeges elem az Elizeus történetében ez a tanító-tanítvány kapcsolat, de ha jobban belegondolunk, akkor az egész Szentírásban is egy-egy visszatérő téma. Szinte mindegyik tanítónak, mesternek, prófétának, vezéregyéniségnek az életében eljött az a pillanat vagy időszak, amikor maga mellé vett egy tanítványt, vagy egyszer csak úgy mellészegődött valaki, akinek a tudását, a tapasztalatát át akarta adni. Mert mit ér a tudás, ha azt nem sikerül megosztani, továbbadni?

Az Értesítő számában megjelent egy ténymegállapítás és ítélet, amit az Igazgatótanács hozott. „Több frissen végzett lelkipásztor kérte kibocsátását az Egyházkerület kötelékéből, külföldön illetve a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben vállalva lelkészi szolgálatot. Határozottan kijelenthetjük, hogy gond van a teológiai neveléssel. Tudományosan valószínűleg jó felkészítést nyernek a fiatalok, de a gyülekezeti munkára nincsenek felkészítve.”

A tanítómesterek csődöt mondtunk, vagy legalábbis azok, akik a nevelésben érdekeltek. Az imaheti gyér részvételt látva valóban megfogalmazódott bennem is, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk. Nem a technikában, a módszertanban, a bibliai tudományok átadásában, hanem abban, hogy nem sikerül felébreszteni a vágyat a diákjainkban, hogy részt vegyenek az istentiszteleti alkalmakon.

Mert szerintem a harci technikát, hogyan szálljunk szembe a lovakkal, szekerekkel támadó ellenséggel, meg lehet tanulni, de mit ér az egész, ha nem látjuk az égi seregeket. Ha nem alakul ki ez a látás, amiért Elizeus is imádkozott, hogy a tanítványa is láthassa az égi felmentő sereget.

Van néhány lényeges eleme ennek a történetnek, amelyekről úgy gondolom, hogy megszívlelendők és átmenthetők a mai mester és tanítvány kapcsolatokba.

Felkelvén pedig jókor reggel az Isten emberének szolgája, kiméne. Ebben benne van az is, hogy jókor reggel kelt fel, ami ébrenlétet, készenlétet, tenniakarást, tettrevágyat is jelent, de az is benne van, hogy előzőleg pihent, kialudta magát, ha korán lefeküdt. Benn aludt a házban, a közösségben, nem kóválygott a városban, és amikor kiment látta a várost körülvevő idegen sereget. Meglátta a veszélyt. Nyitott szemmel járt. Tudta, hogy ellenség az, aki körülveszi a várost. Felismerte a problémát, de nem tudta a megoldást. De nem esett kétségbe, hanem megkérdezte a prófétát. Isten emberét. A próféta Isten embere volt, ezt tudták a szolgái, tudták a város lakói és tudta az ellenség is. Ez az igazi bizalmi kapcsolat. Amikor úgy tudok odafordulni mesteremhez, hogy elmondhatom neki, félek. Félek a feladattól, a veszélyektől, az ellenségektől.

És megszívlelendő az, ahogy Elizeus reagál. Nem kacagja ki, hogy te hitetlen hát nézz jobban szét, emeld fel a fejed, imádkozz Istenhez, hogy lássál, hanem ő maga imádkozik tanítványáért. Azok után, hogy előbb megnyugtatja, ne félj. Mert többen vannak, akik velünk vannak, mint akik ő velük.

Nagyon szép az a fejlődési ív, amit Elizeus bejár az ő életében. Előbb mesterét Illést szeretné túlszárnyalni, aztán ítélkezik Isten helyett a bétheli fiatalok ügyében, aztán sok-sok csodát tesz és itt viszont imádkozik és kéri Istent, hogy nyissa meg szolgája szemét, hogy lásson.

Mint prófétának kifinomultak voltak az érzékszervei, Elizeusnak nemcsak a külső, de a belső látása, hallása is kifinomult volt. És azt szeretné és arra kéri Istent, hogy szolgáját is ajándékozza meg ezzel a képességgel.

Nem kicsinyli le a veszélyt, nem mondja azt, hogy hát ezek kevesen vannak, hanem azt mondja biztatólag, hogy sokkal többen vannak azok, akik az Úrnak szolgálnak.

Egy-egy kudarc után, amikor magára marad az ember, elhatalmasodik rajta az az érzés, hogy nagyon nehéz egyedül felvenni a harcot az ellenséggel. Főleg akkor, amikor nem is tudjuk, hogy mi az az ellenség, ami körülvesz minket. A hitetlenség, a közömbösség, az eltompult érzékek, az individualizmus?

Azt tudnunk kell, hogy a magányos farkasok kora lejárt. Ha nem tudunk közösségben gondolkodni, ha nem látjuk meg a velünk együtt vagy értünk harcolókat, akkor nagyon hamar belefáradunk ebbe a küzdelembe.

Én hiszem azt, hogy többen vagyunk az Úr seregében harcolók, mint akik itt vagyunk most a reggeli áhítaton.

Kibocsátáskor elhangzik egy intelem: „Legyetek bátrak és erősek. Igéje el ne távozzék szátokból, hanem gondolkodjatok arról éjjel és nappal; őrizzétek meg azt, és cselekedjetek rendelkezései szerint. Mert amely napon megszűntök ilyen teológusoknak lenni, elvesztitek a belső elhivatást a lelkipásztori szolgálatra. Kérünk tehát titeket, hogy teológus lélekkel járjatok a szolgálat útján.” És hiszem, hogy ezt a mennyei látást nekünk is megadja Isten. Ámen

Sógor Árpád, ifjúsági lelkipásztor

Reklámok