Segítségnyújtás – határátlépések sorozata

Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.”

Lukács evangéliuma 10,35

„Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág: Sokat ígér, keveset ád, amit ád is, kereserűt ád.” És valóban… Ha figyelmesen vonjuk górcső alá, mai világunk, közelebbről, saját életünk is ilyen (lehet): élenjár az individualizmusban, a nagy többség egyéni érdekei mentén rendezkedik be, s olyan életet élünk, amiben egyéni sikereink, egyéni érdekeink, jó előmenetelünk diktálta ritmusban hozunk meg döntéseket, s teszünk lépéseket. Ha némelykor segítünk a másikon, az ma már nem divatos, ómódinak és furcsának számít e mai világban. Isten e mai reggelen éppen erre a jelenségre válaszol, s így állít döntés elé. A felolvasott vers az irgalmas samaritánus példázatából áll előttünk. Egy törvénytudó megkereste a Mestert, hogy az örök élet elnyeréséről kérdezze őt. Jézus, tudva, kivel áll szemben, a törvény említésén keresztül emlékeztette őt: „Mi van megírva a törvényben?” – az pedig válaszában röviden foglalta össze a mózesi törvényt. Jézus ekkor arra szólította fel kérdezőjét, hogy cselekedjen is akképpen, amint a törvényből tudja. Erre ő „igazolni kívánva magát”, megkérdezte, kire vonatkozik a „felebarát” személye, ti. kivel szemben tartozik ő felelősséggel Isten előtt (és kivel szemben nem)? Mi, emberek, tele vagyunk határokkal. Határokkal, melyeket jól meghúzva – nehezen, vagy egyáltalán nem lépünk át. Mi, teológusok, segítő szakmára elhívatást érzők is, némelykor tele vagyunk ezekkel a határokkal: csak a kötelező minimumot teljesítjük, s még akár diakóniai szolgálat, vagy hajléktalanok között végzett misszió után is büszkén verjük mellünket: „Teljesítettük, igen, mi megtettük! Ki, ha mi nem?” Ez a példázat azonban éppen olyan példázat, melyben határok átlépésével találkozunk: Ki az én felebarátom? Hol vannak a határaim? Jézus erre a farizeusi kérdésre, indulatra válaszolva mondja el az irgalmas samaritánus példázatát, mely szerint egy Jeruzsálemből Jerikóba tartó emberen sem a pap, sem a lévita nem segít, hanem az a samaritánus, akiről meg tudjuk, hogy minden zsidó vallási párt egyformán megvetett és gyűlölt. Segít, de hogyan? Határátlépések sorozatán át: Meglátja – akár a pap és a lévita, de ő odaérve megszánta, ellátta sebeit, gondját viselte… Olyan kifejező ez is. Nemcsak elsősegélyben részesíti, látja azt, hogy ez az ember folyamatos támogatásra szorul. Akkor sietés ide, sietés oda, őt teszi fel a saját állatára és ő gyalogol mellette. Elmegy a legközelebbi vendégfogadóig, s ott két napszámnyi összeget otthagy a vendégfogadósnak, s még a maga hitelét is kockára teszi és azt mondja: ha többet kell rákölteni, ne sajnáld, ha visszajövök megadom neked. Hosszú távon is gondoskodik róla. Amikor már mindenképpen tovább kell mennie, anyagilag és erkölcsileg is gondoskodik róla. Ez hiányzik sokakból. Alkalmi felbuzdulásra sokan készek, de valakiről tartósan gondoskodni, csendben, észrevétlen hűséggel ápolni, időt, pénzt, figyelmet áldozni rá sokkal kevesebben hajlandók. Pedig az állhatatosság, a hűség, az önfeláldozás fontos tulajdonságai a keresztény jellemnek. Ki képes erre? Tulajdonképpen csak egyvalaki volt rá igazán képes. Őt is félholtra verték, utána keresztre szögezték, s ott még gúnyolták is. Az ő sebeit nem mosta ki senki, nem kötözte be senki, de a Biblia ezt írja: az ő sebei árán gyógyultunk meg (Ézs 53,5). Aki egyszer megérti, hogy Jézusnak miért kellett mindezt elszenvednie ártatlanul, úgy, hogy ő mindig mindenkihez irgalmas volt, aki előtt világossá válik, hogy a mi sokféle irgalmatlanságunk juttatta őt a keresztre, és az ő nagy irgalmát, bűnbocsátó szeretetét hittel megragadja, az kap Jézustól ilyen irgalmas természetet. S az ilyen ember meglátja majd a magukra hagyott sebesülteket, meg fog állni, kész lesz lehajolni, nem félti a kincseit, a kényelmét, az idejét, de tud majd tartósan áldozatot hozni másokért, és nem feltűnni akar, hanem tud eltűnni is. Az ember – a mindenkori ember, de a Jézust megkereső farizeus is – igyekszik az örök élet felé, de Jézus őt és minket is figyelmeztet: ez nem lehet, nem szabad magánügy legyen. Látnunk kell a felebarátot! Kell időt találnunk a mások felé kifejezett szolgálatra is! Hasonlóan, mi is igyekszünk, hogy a soron következő vizsgaidőszakban jó eredményeket érjünk el, de ha csak egy kis időre is, figyelnünk kell arra, hogy miközben mi magunk haladunk kitűzött céljaink, egy-egy vizsga sikere felé, észrevegyük a mellettünk levőt, akik bajba jutnak, lemaradoznak, s mikor ezt tesszük, tegyük úgy, mint akik ugyanannak az Atyának gyermekei,- s Jézus Krisztusban egymás testvérei vagyunk. Ámen!

Szabó Pál Péter, III. évfolyam

Reklámok