Ne hagyj el minket!

Bár bűneink ellenünk tanúskodnak, cselekedjél, URam, a te nevedért! Mert törvényszegésünknek se szeri, se száma, vétkeztünk ellened!8Ó, Izráel reménysége, szabadítója a nyomorúság idején! Miért vagy ezen a földön olyan, mint valami jövevény, mint az utas, aki csak éjjeli szállásra tér be?9Miért vagy olyan, mint a megriadt férfi, mint az olyan harcos, aki nem tud segíteni? Hiszen te közöttünk vagy, URam, a te nevedről neveznek bennünket. Ne hagyj el minket!

Jeremiás 14,7-9

 

Hogyha a fejezet teljes egészét tekintjük, akkor azt láthatjuk, hogy ez a rész az előbbiekhez hasonlóan szintén az ítélet és a pusztulás témáit hozza. A kisebb szövegegységekből összeállt kompozícióban olvashatunk az országot sújtó szárazság következményeiről (1-6. vers), majd egy könyörgő imádság következik a 7-9. versekben. Az utolsó szakasz a próféta közbenjárására Istennél, amelyet dialógus formájában olvashatunk.

A szövegegység hátterében a Júdát sújtó szárazság időszaka és a nyomában kialakult éhínség tapasztalata áll. Sehol nem lehetett vizet húzni, a kutak, a tócsák, pocsolyák sem adnak reményt. A szomjúságtól szenvedő emberek, állatok és az egész természet a kilátástalanság, reménytelenség helyzetébe került.

Mindezek után nem marad már más hátra, mint a kétségbeesett fohászkodás. Jeremiás az Istenhez kiált segítségért. A mai igénk akár egy hitben elmondott szép imádság is lehetne, melyből a bűn mély felismerése beszél.

Egy világos bűnvallás hangzik el az Úr előtt, ahol az ember felismeri és tudja, hogy vétkezett, de azt is tudja, hogy az Úr Izrael reménysége és szabadítója. Éppen erről van szó a 8. versben: Istenről úgy beszélnek, mint Izrael reménysége és szabadítója.

Továbbá elhangzik egy kérdés is: miért nem élhető át Isten állandó jelenléte népe körében? A jövevény és vándor képével fejezi ki a szöveg az Istentől elhagyatottság szomorú érzését. A 9. vers még tovább megy a hasonlatok vonalán: a mindenható Isten miért lenne olyan, mint egy riadt férfi, aki nem tud segíteni? Elképzelhetetlen Izrael Istenéről, hogy nincs hatalma közbelépni, és megszabadítani népét a nyomorúságból.

Az igeszakasz végén egy gyönyörű hitvallást olvasunk: „te köztünk vagy mégis” – minden ellenkező látszat, minden átélt tapasztalat, minden csalódottság ellenére.

Mégis mit üzenhet számunkra ez az ige? Ez a kérdés tevődött fel bennem, amikor először elolvastam ezeket a verseket.

Izraelnek reménysége volt Istenben, mert tudta, hogy nem az érdemeik szerint fog cselekedni velük, ahogyan azt már sokszor megtapasztalták. Ez tehát nemcsak elméleti szinten valósul meg, hanem bizonyosság is.

Viszont bátran kimondhatom, hogy Istentől – a bűnök ellenére – is lehet kérni azt, hogy ne az érdemek szerint jutalmazzon.

Ez a felismerés nemcsak Izraelre vonatkozik, hanem a világ mindenkori emberére. Az imádságaink alapja csakis olyan bizonyosság lehet, amely Jeremiás imájában is ott van: Isten nemcsak úgy tud cselekedni, ahogy megérdemelnénk, hanem épp ellenkezőleg, úgy, ahogyan nem érdemeljük meg.

Az újszövetségi megváltásról szóló bibliai evangélium is határozottan ebbe az irányba mutat. Isten nem az emberek érdemei szerint jutalmaz. Jósága és szeretette Jézus Krisztusban mutatkozik meg a legjobban. Isten nem a mi érdemeink szerint jutalmaz minket, hanem Krisztus érdeméért.

Az Ő Fia azért jött a világba, hogy az emberiség bűneit magára vegye, s a kereszten elhordozza. Csakis az által lehet érdemünk az Isten előtt, hogyha ezt a drága ajándékot elfogadjuk.

Az Újszövetség szerint ez a tanítás – miszerint Isten nem az érdemeink szerint jutalmaz – nem tesz könnyelművé minket, hanem éppen ellenkezőleg: Isten jósága a megtérésre indít (Pál apostol szavait használva).

Azt kívánom, hogy adja Isten, hogy Jeremiás szavaival mi is ezt mondjuk: „Ha bűneink ellenünk szólnak is, a te nevedre tekintettel bánj velünk, Uram!                             

Ámen.

 

Kis Bálint, V. évfolyam

Reklámok