Ahogyan a pásztor gondját viseli a nyájnak…

“Ahogyan a pásztor gondját viseli a nyájnak, amikor ott áll juhai között, amelyek szét voltak szóródva, úgy viselem gondját juhaimnak. Kiszabadítom õket mindenünnen, ahová csak szétszóródtak egy felhõs, borús napon.”

 Ezé 34:12

            Ahhoz, hogy az Ige üzenete egyértemű legyen, ma reggeli précesemet három gondolati egységre osztottam: 1. Mit szimbolizál a felhős-borus időjárás. 2. Hogyan visel gondot a pásztor nyájáról ilyen helyzetben? 3. Ki is ez a Pásztor?

“Szétszóródtak egy felhős, borús napon.” – Aki állattenyésztéssel foglalkozott, nagyon jól tudja, hogy az efféle borús-felhős napok nagyon veszélyesek a nyáj számára, mert ilyenkor a juhok sokkal hajlamosabbak elfutni, szétszéledni, távol kerülni egymástól, így a köztük levő pásztor képtelen oltalmazni őket. Ezzel a szimbólikus kifejezéssel akkor éltek a próféták, amikor nehéz időket jövendöltek Isten választott népé számára.

Ugye milyen ismerös? 10-12%-os templomlátogatottság, gyarapodó szekták, folyamatosan apadó erdélyi magyarság, exponenciálisan csökkenő gyerekvállalás, évről évre egyre kevesebb és kevesebb jelentkező a nyári felvételi alkalmából.

A tények azt mutatják, hogy nehéz időket élünk, nehéz idők várnak ránk.

Egyre kevesebb lesz a lelkipásztor, ami azt jelenti, hogy az egyházi szolgálatban levő báránybőrbe öltözött farkasok, akik elsősorban gyenge bőrüket, nagy hasukat és vastag zsebüket óvják a nagyidőben, egyre hatalmasabbak lesznek. Ez azért lehet, mert csökkenő ellenállással fognak találkozni az egyház kusza hierarchiájában, és egyre kevesebb olyan lelkipásztorral, aki képes mindent megtenni az egyházért, s a nyájáért. A rendszer minőségét nem a rendszer neve határozza meg, hanem a rendszerben levő emberek minősége.

Figyelmesen követem a világhálón a nyugati hagyományos, történeti egyházak sorsát. Elkeserítő kép: Üres katedrálisok, panellaákosokká alakított templomok, nagytelepüléseken havonta egy-egy istentisztelet, hitelességét veszített egyház.

Egyértelmű a számomra, hogy ugyanez a sors vár ránk is – nem 30 vagy 40, hanem 10-15 év múlva, tehát személyesen érint főleg minket, akik még ki sem kerültünk a harcmezőre. Ez vár ránk, ha semmit sem teszünk ellene.

Mi az amit tehetünk? Nekem a következő két dolog jutott az eszembe.

  1. A könnyebbik utat választjuk – ha nem figyelünk oda tudatusan döntéseinkre, hajlamosak vagyunk ezt az utat választani. Ez abban áll, hogy ott állunk a mező közepén, dörög, villámlik, s mi nem a juhok után, hanem a legközelebbi bokorhoz futunk, onnan kiáltunk a nyáj után, s abban reménykedünk, hogy valahogy meghallják és figyelembe veszik kialtó szavainkat. Zuhog az eső, ránk szakad az ég, 100 juh 100 felé szalad, de majd lesz valahogy. Nem kell tenni semmit. Minek? Egy pár csak visszatér, majd leszolgálunk így 30-40 évet. Majd foglalkozzon a nyájjal a következő generáció. Ha lesz egyáltalán kivel foglalkozni. Túlságosan is gyarló emberi hozzáállás.
  2. Vagy azt tesszük, amit a Pásztor, aki nem csupán ékes szavakkal, hanem áldozatvállaló tettekkel kiszabadította nyáját mindenünnen, ahova csak szétszórodott. Ez már egyáltalán nem mindennapi. Ez az a többlet, ami bennünket arra indított, hogy a teológiára jöjjünk.

Hivatásunk van, nempedig küldetésünk. Hiszen nem otthonról küldtek ide szüleink, nagyszüleink, hanem elhívott Valaki. Elhívott, hogy az Ő munkatársai legyünk. S mi, ha már itt vagyunk, azt jelenti, hogy meghallottuk és követtük a hívását. Nem Ő erőszakolta ránk, hanem mi mondtunk igent. Ez azonban azt jelenti, hogy ezért a döntésért egyedül minket számoltathatnak el.

A miénk, szerintem, a legcsodálatosabb hivatás. Hiszem, hogy mindnyájan így gondoljuk, egyébként nem lennénk itt. Azonban számolnunk kell azzal is, hogy akinek többet adnak, attól többet is várnak el. Minden egyes szétszéledt juh vérét, akiért önszántunkból felelősséget vállatunk, a mi számlánkra fogja írni a Pásztor, ha nem teszünk meg mindent, ami rajtunk múlik, hogy visszatérjen a nyájba.

Ki ez a Pásztor? Nem más, mint Jézus Krisztus. Övé a nyáj, Övé ez a nép, Övé az Egyház, Övéi vagyunk mi is. Szavainkban, tetteinkben, megjelenésünkben, gondolkodásunkban elsősorban ez kell visszatükrözödjön az emberek előtt, hogy Ő a mi Urunk, és mi Őt szolgájuk. Erre kell törekedjünk mindnyájan, ki-ki saját tálentumaiból, adottságaiból gazdálkodva, de mindnyájan a krisztusi mérce alatt. Ámen.

Tárkányi István, III. évfolyam

Reklámok