Coram Deo – Isten előtt élni

„Mert ezer esztendő Teelőtted annyi mint a tegnapi nap amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.”

Zsolt.90,4

Ha megkérdezik tőlem,  hány éves vagyok, általában zavarba jövök.  Nem azért, mert illetlenség nőtől ilyet kérdezni, hanem egyrészt azért, mert gyakran önkéntelenül is egy-két évvel többet mondok, vagy akár kevesebbet, mint ami a valóság, másrészt  meg azért zavaró ez a kérdés, mert a következő gondolat ami eszembe jut, hogy „jajj, hogy telik az idő”- nemrég voltam kisiskolás, vagy amikor először iskolába mentem, mintha csak most lett volna, hogy középiskolásként matekpéldákat oldottam, mintha csak a tegnap lett volna, hogy felvételiztem a teológiára. Eszembe jutnak mindazok a dolgok amiket megtettem, amiket nem tettem meg, és egyszerre bűntudat is, szomorúság is, öröm is, hála is megszületik a szívemben, azonban az, hogy mintha most lett volna, és mégis milyen rég-  áthatja az egészet…Évek telnek el  szempillantás alatt, amelyek nem hozhatóak vissza. Nem lehet a cselekedeteket jóvátenni, nem lehet már változtatni azon ami elmúlt, nem lehet már bocsánatot kérni attól aki eltávozott, nem lehet köszönetet mondani,és még sorolhatnám, hogy az idő keretei miatt milyen korlátokba ütközünk. Egyfajta nosztalgia lesz úrrá rajtunk,  és feltesszük ugyazanzt a kérdést amit már Augustinus is feltett és azóta sokan mások is… valahogy ugyanaz a kérdés fogamazódik meg mint ismert slágerünkben: valaki mondja meg…mi az hogy elmúlt…valaki mondja meg hol maradt… És amikor ezt énekeljük, még szomorúbbak leszünk, mert senki nem tudja megmondani, nem találunk az emberek között olyat, aki megmondhatná, hová tűnt a tegnapi nap.

Az ige amit hallottunk a 90.zsoltár része. A 90 zsoltár része, amelyet olyan jól ismerünk, mert gyakran énekelgetjük is: Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről- nemzedékre, mielőtt hegyek lettek, és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten,  az a zsoltár, amelyet az istentiszteletünk kezdetén  felolvastam. Ezt az éneket azonban nem csak mi énekelgetjük olyan szívesen, hanem már réges- régen a zsidóság is, minden reggel, újból meg újból elénekelte. És éppen azért tette, mert ez a zsoltár az emberi mulandóságról, és Isten örökkévalóságáról szól.

A zsoltár feliratában azt olvashatjuk, hogy a 90. zsoltár Mózesnek, Isten emberének imádsága. Annak az embernek az imádsága, akinek az életszakaszait egész konkrétan, pontosan  megjelöli a Szentírás, akit megismerhetünk már mint csecsemőt,  mint kisgyereket, Mózest ifjú korában, amikor felnőtt lett, az agg Mózest is ismerjük. A Szentírás leírja, hogy hogyan menekül el még viszonylag fiatalon a  fáraó udvarából, hogy hosszú idő telt el  Midián földjén való tartózkodása és ehívatása között, hogy negyven évig vándorol a pusztában, és hogy Mózes 120 éves, amikor meghal,  a héber gondolkodás szerinti ideális, beteljesült korban. Ez az Isten embere, aki élete folyamán megtapasztalta az elmúlás, a veszteség, a lemondás, a halál tényét, de  a gondviselés, vezetés és áldást is,  elmélkedik a mulandóságról. Ezt zsoltárt valószínűleg a negyven évi pusztai vándorlás vége felé írta meg, a hosszú- hosszú vándorlás, a sok nyomorúság, a megpróbáltatások után, és ebben a helyzetben Mózes nagyon becsületesen értékeli az elmúltakat, és kegyelemért könyörög.

Mert ezer esztendő Teelőtted annyi mint a tegnapi nap….

  1. Az egyik fontos üzenete ennek az igének, hogy ha  Istennel közösségben élek, Istenhez kell intéznem kérdéseimet, az Ő színe előtt kell megszomorodnom elmúlt éveim miatt, Előtte kell megfogalmaznom, hogy melyek azok a dolgok melyektől nehéz volt megválnom, melyek azok a dolgok amiket most sem sikerült elengednem, vagy mi az amitől félek, hgy bekövetkezik, mi az ami a jelenemben zavar. Egész életemről Isten előtt kell gondolkodnom. Párbeszédet kell folytatnom Istennel.  Nem valakitől várom a választ, hanem Istentől magától. A 90 zsoltár teljességében erről szól: mi maradandó és mi veszendő Isten előtt.  múltam, jelenem, jövőm, és mindaz ami benne történt, és történik velem, annak függvényében értékelendő, hogy kedvesek-e Isten előtt?  Életem minőségét nem az határozza meg, hogy számomra mennyit jelent egy nap, hanem hogy Isten előtt mennyit jelentenek napjaim. Mi szeretjük magunk értékelni a dolgokat, szeretjük a saját értékrendszerünk, a saját megítéléseink szerint visszatekinteni. Előfordul, hogy nem emlékszünk mindenre, azt is szoktuk mondani, hogy a rossz elmúlt, a jó marad meg. Azonban ezekben a szavakban gyakran az is érződik, hogy nem akarunk őszintén szembenézni a tényekkel, azzal sem amit mások tettek velünk, de azokkal sem amiket mi tettünk másokkal, és gyakran azért, mert nem lehet változtatni már úgysem, mert emberileg képtelenek vagyunk arra. Mózes, Isten embere visszatekint- és látja azt a szomorú állapotot, amit mi is látunk, azonban másképp látja- tudja, hogy minden Isten arca előtt van, nincsenek előtte rejtve a napjaink, a tetteink, azt mondja, hogy álnokságaink és titkos bűneink, amelyet igyekszünk eltakarni, Isten előtt vannak. De Mózes lát kiutat, lát menekvést, és ezt éppen Istenben látja- hozzá fordul, hozzá kiált- Benne megtalálja az örömet. Ha Isten megelégíti, akkor öröm tölti el, már jó reggel, ha Isten megbocsát, akkor a bűnös is fellélegezhet, akkor ujjonghat Isten bocsánatáért. Abban látja a megoldást, a szabadítást, hogy Istenhez kiált.
  1. A másik lényeges üzenete pedig az, hogy Istennél nincs emberi ésszel mérhető idő Isten előtt ezer esztendő annyi mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. Egy napban 24 óra van, egy órában 60 perc- ez az emberi idő. Istennél ez a rend nemhogy felbomlik, hanem egyszerűen nem létezik. Nincs átszámíthatóság. Nincs múlt, jelen, jövő- hanem Ő azt mondja,  hogy már az anyaméhben kiválasztott,  „ifjúságod idején megőriztelek, és vénségetekig ugyanaz maradok”: ez az öröktől fogva, és örökké tartó szeretet. És nem is várja el Isten, hogy kilépjünk az időből amibe belehelyezett- megszámlálhatjuk napjaink, éveink, számba vehetjük mindazt, ami történt velünk, azokkal az emberekkel akiket szeretünk, és elmondhatjuk ugyanazt bűnbánóan, mint amit Mózes elmondott, hogy bűneink miatt megsemmisülünk Isten előtt, de ugyanakkor kiálthatunk Hozzá, úgy ahogyan  azt Mózes tette.

Mózes nem láthatta egységben az életét, nem tudta elindulásakor, hogy otthona nem a földi Kanaán lesz,  nem tudta az Egyiptomból való kivonuláskor, hogy vándorlása a pusztán keresztül vezet 40 éven át,  és azt sem tudta, hogy ő az, akiről azt mondják majd, hogy nem támadt nagyobb próféta nála, aki látta volna Istent színről- színre. Nem látta egységben az életét-  ahogyan mi sem, de azt tudta, hogy egyetlen tapodtat sem akar megtenni, ha Isten arca, dicsősége nem megy vele. Tudta, hogy egyetlen napja sem ér semmit, ha azt nem az Istennel való közösségben éli meg. Mert csak az a maradandó, amin rajta van Isten kezének munkája. Ezért is kéri Istentől, hogy „taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”(12v.) És mint Isten embereinek, nekünk is így kell tennünk: Isten színe előtt lenni, Tőle kérni életbölcsességet ahhoz, hogy tartalmasan, az ő akaratának megfelelően éljünk.

Bedő Judit- Boróka, III. évfolyam.

 

Reklámok