Erre a kősziklára építeni

15Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti kinek mondotok engem?” 16Simon Péter megszólalt, és így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” 17Jézus így válaszolt neki: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám. 18Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta. Textus: Mt 16 : 15-18

Jézusnak, Péterhez intézett szavait hallhattuk, amiket azután intézett felé, miután Péter megvallotta hitét, egy akár bibliaórának is tekinthető beszélgetés keretein belül. Egész friss lehet számunkra ez a kép, így szinte közvetlenül bibliaóráról érkezve. Az ő témájuk a következő volt: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Elmondogatják a véleményeket, majd a témán belül érkezik egy súlyosabb kérdés: „Hát ti kinek mondotok engem?” Szinte látom magam előtt a csendet és a határszünetet a kérdés után. Azt hiszem az első kérdésről mi is könnyebben el tudunk beszélgetni. Talán nem okoz gondot összefoglalni néhány mondatban azt, ami a legutóbbi Újszövetség órán elhangzott. Hangsúlyozom: TALÁN. És kicsit tovább megyek: talán egy már kidolgozott prédikációt sem annyira nehéz átvenni, megtanulni, elsajátítani – kinek hogy tetszik- majd egy ünnepi szolgálaton elmondani. Mindezekhez talán még hinni sem kell. Jézus személyes kérdése ma is elhangzik felénk: „Kinek mondasz TE engem?” Mit jelent ez? Miért olyan fontos ez? Miért illeti Jézus Pétert a hitvallása miatt ilyen komoly szavakkal, ígérettel, elhívással és felelősséggel?

Jézus tulajdonképpen nem másra szólítja fel tanítványait, mint őszinte állapot-felismerésre. Feltehetnénk így is a kérdést: „Hogyan viszonyulsz hozzám?” És az a mód, ahogyan mi is meghatározhatjuk állapotunkat, Jézussal való kapcsolatunkat, egyszerűen az, ahogyan Ő tanítványaival is eljárt: folytassunk egy döntő beszélgetést Jézussal. Személyes kérdés, döntő beszélgetés. Egy kicsit úgy kell elképzelni ezt a beszélgetést, mint ami gyakran vált ki félelmet a romantikus kapcsolatban élő fiatalok számára. Gyakran látunk ilyesmit a hollywoodi filmekben, hogy amikor a döntő beszélgetés fenyegető közeledésének megérzésekor egyes alakok inkább véget vetnek a kapcsolatnak. Érthetően megfogalmazva: ez az a pont, amikor arra kerül sor, hogy meghatározzák az elkötelezettség szintjét, hogy valódi ez a kapcsolat. Kínos lehet. Kényelmetlen lehet. Végül azonban minden egészséges kapcsolat eljut arra a pontra, amikor a döntő beszélgetés szükségessé válik. A jelenlegi történetben, akkor válik egyértelművé ennek a kapcsolatnak a fontossága, amikor azt olvassuk, hogy nem és vér fedte Péter előtt ezt a tudást… hanem az Atya, aki a mennyben van!

Ez olyan egyértelmű dolog. Nem is mernénk mást gondolni. Jól megtanultuk, hogy kegyelemből hit által tartatunk meg. Nem is kell különösebben elgondolkodni ezen a mondaton: Isten az, aki a hitet munkálja. „Át is ugorhatjuk… mikor jön már a lényeg, valami új gondolat?” És aztán olvassuk:” Te Péter vagy és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat” – ezt pedig már azért ugorjuk át, mert nem tudunk mit kezdeni vele. Most akkor, hogy van? Ki az alap? Nem Jézus? Meg aztán mik ezek a kulcsok, amik Péterre bízatnak? Nem igazán értjük. A katolikus hagyomány szerint Péter itt legitimitást kap az egyház megalapítására és vezetésére. Más magyarázat szerint, amikor azt, mondja Péter vagy, Péterre mutat, viszont mikor azt, „és én erre a kősziklára építem egyházamat”, pedig már magára mutat. Hogy őszinte legyek, engem egyik magyarázat sem győzött meg. Elég irreális helyzetet ad, ha elképzeljük, hogy Péternek vallástétele után, valami olyasmit mond Jézus, hogy „hát látom elég szilárdan elhatároztad magad, de azért na, még mindig én leszek az egyház alapja, nem érdemes próbálkoznod”. Más szempontból, viszont, ha Péter személyére értette volna, hogy „erre” a sziklára építek, akkor szerintem az öt verssel későbbi „távozz tőlem Sátán”-t is Péter személyére kell érteni – a kettő együtt így pedig eléggé bizarr képet alkot. Péter gondolkodása láthatóan lehet emberi is. És nyíltan kimondhatjuk: Az emberi gondolkodás nem csak az egyház alapjaként nem állja meg a helyén, hanem még téglaként sem! Megfogalmazhatjuk úgy az épülést, a téglák egymásra tételét, hogy hagyományok átvétele. Nem mondtunk még semmi negatív töltetű szót azzal, hogy hagyomány. Viszont a hagyomány, lehet emberi gondolkodástól fertőzött.”Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát, hogy a helyébe állítsátok a magatok hagyományait!” Mk 7,9

Az egyetlen, amire építeni lehet: „amit nem test és vér fed fel, hanem a mi mennyei Atyánk” Ez az isteni hagyomány. Ez az, amihez visszakapcsolnak a reformátorok is. És ennek a hagyománynak a továbbadását bízza ránk mégis Jézus Krisztus. Ennek a titoknak a kulcsát adja kezünkbe. És ez az, ami miatt azt mondja Jakab: „ne legyetek sokan tanítók”. Mert ahogyan a lovakat irányítja a zabla, és a hatalmas hajót a kis kormányrúd, úgy van befolyással a világra az, ahogyan mi tovább adjuk azt, amit Isten jelent ki nekünk. Bizony nem kis felelősség ez; nem kis kövecske, hanem igen nagy kőszikla. Helyesen látjuk azt, hogy nem vagyunk képesek ezt jól csinálni, hogy az emberi gondolkodás folyamatosan közbeszól. Ezért kell folyamatosan meghallanunk azt, amit a mi mennyei Atyánk fed fel előttünk. És ezért kell beszélgetést folytatnunk Jézus Krisztussal, ezért kell kapcsolatban lennünk vele. És ne úgy képzeljük el ezt a kapcsolatot és beszélgetést, mint akik minden lépésünk előtt meg kell kérdeznünk lélekben Jézust: „menjek, ne menjek? Jó lesz, nem lesz jó? Megtegyem, ne tegyem?” … Képzeljünk el egy 9-10 éves gyermeket: ha játszani szeretne menni pajtásaival, ugye elkérőzik szüleitől. Azok jó esetben azt mondják, rendben gyermekem, de gyere haza ekkor vagy ekkor. És aztán eltelik 10 év. Az ifjú már kolozsvári egyetemista. Mit mondana az édesapja, ha netalán gyermeke felhívná és ilyesmit mondana: „Figyelj, apa, ma este szeretnénk néhány évfolyamtársammal futni néhány kört a parkban. Mit gondolsz, elengedsz?” Valószínűleg azt mondaná: Gyermekem, tudtommal felnőtt vagy. Nem hiszem, hogy nem tudnád ezt eldönteni” Viszont van egy nagy különbség ebben a példában a mi életünkhöz képest. Jézusnak még 60 vagy akár több évvel később is lesz mondanivalója számunkra. Viszont nem akar örökké ugyanarról tanítani minket, nem akarja, hogy elfelejtsük, amit egyszer mondott. Nem a kapcsolatot kell idővel megszakítani, be kell építeni életünkbe, amit ő felfed előttünk.

Ahhoz, hogy mi olyan felnőttekké váljunk, akikben ott lakozik a Krisztus, és nem csak azt várjuk el, hogy ott kullogjon mögöttünk, mi pedig kérdezgessük, ha úgy adódik, komolyan kell vennünk azt, amikor ő megszólít bennünket és személyes beszélgetést kezdeményez. El kell köteleznünk magunkat erre a kapcsolatra és ne csak úgy hallgassuk őt, mint aki tükörbe néz, s mikor tovább megy, elfelejti milyen volt. Ne legyünk feledékeny hallgatói az igének, hanem hirdetői és megvalósítói, akik érezvén szolgálatuk felelősségét, embertársaik üdvösségéért imádkoznak és küzdenek.

Magyar Norbert II. évfolyam